Napjaink nagy divatja, hogy a top formájukat elhagyó sztárok 3-4 éves levezetésbe kezdenek különböző komolytalan ligákban, és ezzel kis túlzással többet keresnek, mint korábbi pályafutásuk alatt összesen. Sőt, a friss Vb bronzérmes belgák keretében is akad két olyan, kifejezetten fiatal játékos, akik már Kínában bohóckodnak. A trendeknek lehet örülni vagy lehet sopánkodni is rajtuk, de mi inkább kerestünk 6 játékost, akik voltak annyira true arcok, hogy 30 körül abbahagyták a focit, és nem mentek Katarba.
Francesco Coco
Nehéz. Francesco Cocóról sokan állították, hogy ő lesz az új Maldini. Erre minden esélye meg is volt, hiszen csodásan épült fel a pályafutása: végigjárta a korosztályos válogatottakat, majd 2001-ben akkorát focizott a Milánnal a BL-ben a Barca ellen, hogy le is igazolták a katalánok, 2002-ben pedig már ő volt a kezdő balhátvéd a Vb-n. De Maldinivé válni nehéz, és ezt maga a jó öreg Paolo tudja a legjobban, aki többször hangoztatta, nem hisz abban, hogy Coco az utódja lehet, mert nem elég keményen dolgozik.
Na ez a nehéz. Coco egy majdnem Maldini volt a pályán, és egy majdnem Beckham a pályán kívül, akiről az olasz szexszimbólum, Manuela Arcuri azt nyilatkozta, ő volt az egyetlen férfi az életében, akit szeretett. Coco nem találta meg a fociban azt, amiért minden nap eggyel keményebben tud dolgozni, mint a többi olasz balhátvéd – e nélkül pedig semmit nem számítanak a nagy meccsek, a tehetség, a sárm, vége lesz a történetnek. Cocót elragadta az éjszaka, Flavio Briatore diszkójának vezetése, na meg egy valóságshow. Az vesse rá az első követ, aki nem szédült volna el a helyében. (Francesco Coco 29 évesen vonult vissza a Torinóból)
Eric Cantona
30 évesen befejezte, de Cantona pályafutása kiteljesedett, nem hagyott űrt maga után. Ő egyéni stílusban játszott, öltözködött, beszélt és amikor úgy érezte, inkább meginna egy (vagy nyolc) sört esténként, ahelyett, hogy aludni menne, és másnap edzeni indulna, na akkor azt mondta, legyen ennyi elég.
Valljuk be: nem volt jó látni Alessandro Del Pierót Indiában kóricálni a pályán, Iniesta sem lesz büszke a következő éveire, ezért becsüljük meg a Cantona féle ritka madarakat! Ő képes volt 30 évesen a Manchester Unitedből visszavonulni, gyakorlatilag ésszerű ok nélkül.
A focista menőség mértékegysége valószínűleg a Cantona (a maximum érték természetesen az 1 Cantona), és ez azért is lehetséges, mert a United után elment francia strandfoci szövetségi kapitánynak. Ja igen, és ha már ott volt, megnyerte a világbajnokságot!
Carlos Roa
Ez is egy olyan világbajnokság volt, ahol az argentinok visszasírhatták Carlos Roát, ami nagy szó, mert Carlos sem volt egy világklasszis kapus. Ellenben ő legalább szimpatikus volt, na meg egy kicsit fura. Ő a lista kakukktojása, mert korai visszavonulása után végül visszavonult a visszavonultságból, de kezdjük inkább az elején:
Miután túlélte a maláriát, Roa belépett a Hetednapi Adventista Egyházba, aminek volt egy olyan furcsa meggyőződése, hogy 2000-ben vége lesz a világnak. Roa rendes hithű adventistaként elvonult hát a dzsungelbe, hogy ott várja a véget. Az Isten hármas sípszava azonban elmaradt, ami kicsit felkészületlenül érte Roát, aki szeretett focizni - vissza is ment volna, ha már úgy alakult, hogy élni kell - de senki nem vitt magával telefont a világvége várásra, ezért kicsit eltávolodott ügynökétől és klubjától. Végül megoldották ezt a kommunikációs válsághelyzetet, és visszatért Mallorcára. Érdekesség: a malária és a világvége után egy rákos megbetegedést is túlélt Roa, sőt utána még amatőr szinten védegetett picit.
Hidetoshi Nakata
Nakata volt az első igazi Távol-Keleti világsztár, aki a Perugia után a Roma majd a Parma és a Fiorentina játékosa is volt. 77-szeres japán válogatottként, olasz bajnokként eligazolt a Boltonba, ahol talán a hirtelen ingerszegénnyé vált környezet hatására gondolt egy merészet, és inkább a reménybeli modell karrierjét helyezte középpontba. Tényleg jó focista volt, és ilyesmit ritkán lehet ázsiai játékosra mondani, ezért különösen durva, hogy 29 évesen szögre akasztotta a stoplist, meg az összes többi ruháját.
Sebastian Deisler
A sok vidám történet után jöjjön egy nagyon szomorú, amit először helyezzünk focitörténeti kontextusba:
1998-ban a német válogatott mélyponton volt. Az egész ország kereste a megmentőket, amikor feltűnt a ’gladbachban Sebastian Deisler. A 2000-es Eb-n leégő csapatban ott is volt az elképesztően tehetséges középpályás, de a jóslatok nem teljesedtek be, nem ő lett a németek megmentője.
Ugyanis Deisler 27 évesen visszavonult. Sajnos tehetségéhez nem párosult a profi foci másik – talán már fontosabb – követelménye, a lelki és testi keménység. Térde nem bírta a terhelést, ötször kellett operálni, a lelke meg nem bírta a folyamatos küzdelmet, az újabb és újabb sérüléseket, rehabilitációkat, és persze a hatalmas nyomást, ami ránehezedett. Bevallottan küzdött a depresszióval, ami nyilván egyben oka és következménye is volt a sérüléseknek.
Talán ott tört meg végleg Deisler, amikor a 2006-os, hazai rendezésű Vb előtt, biztos kerettagként egy felkészülési meccsen szenvedett sérülést. Ahogy a visszavonulásakor fogalmazott: „nem volt időm hibázni sem”.
Akik szerint a profi sport csupa móka és kacagás, azoknak ajánljuk Deisler két mondatát a visszavonulása utánról:
„Elvárták tőlem, hogy becsülettel küzdjek a Hertháért, mint ahogy az előző klubomnál, bár még felkészületlen voltam. Boldogok voltak, hogy az oroszlánok elé dobtak engem. Annyira boldogtalanná váltam, miközben megpróbáltam boldoggá tenni másokat. Szomorú bohócnak éreztem magam"
„A végére teljesen kikészültem, öreg voltam és fáradt. Addig futottam, míg a lábaim bírták, de már nem mehetett így tovább.”
Pablo Dani Osvaldo
Nyilván nem érhet ilyen szomorú véget cikkünk, ezért jöjjön Pablo Daniel Osvaldo, aki nálunk elnyerte a legtrúbb korai visszavonuló címet. (14-szeres olasz válogatott, többek közt Juve, Roma, Inter játékos)
Dani ellentmondásos pályafutásának 31 évesen vetett véget, indoklása szerint azért, mert zenei karrierjének építésébe kezdett. Ez a karrier most valahol itt tart: