Azt hiszem, hiába vagyunk a retro foci elkötelezett hívei, lassan megszokjuk, hogy a légiósok a foci szerves részei. Nincs jobb dolog annál, mint amikor látjuk a helyi srácot benőni az első csapatba, meghalni a pályán, felemelni a kupákat stb. Ez viszont már a múltté. Sőt, már a ’90-es években is inkább kifele mentünk ebből az időszakból. Viszont voltak olyan légiósok, akik így is legendákká váltak. Az ő 11-ük következik.

Kis csapatunk éppen a Dinamo Zagreb – Fradit nézi, amikor ezek a sorok születtek. A néhány pohár bor mellett is feltűnt, hogy a Fradiban viszonylag sok légiós játszik. Azon tanakodtunk, a magyar fociban volt-e egyáltalán olyan légiós, aki legendává vált. Várjuk a kedves olvasók ötleteit, mert mi nem találtunk. Pedig a teljesség igénye nélkül a következő nevek hangzottak el: Botis, Crnmarkovic, Jezdimirovic, Penksa, Nicsenko, Vukmir, Kapic, Luque, Tulio, Sartot, Signori, Besic, Somalia, Radu Sabo. Volt köztük néhány kifejezetten jó, de egyik sem lett igazi klubikon. Luque például hiába volt nagy sztár Miskolcon, nem egész három szezont nyomott le. Nicsenko hasonló volt a Fradiban, ugyanúgy mint Penksa. Dragan Vukmir az MTK-ban töltött hét évvel kiemelkedik.

A mi csapatunk összeállításakor így az irányadó az lett, hogy 1) legalább hét évet lehúzott egy külföldi klubjában, 2) ahol legenda lett. Emellett harmadikként figyeltünk arra, hogy ne csak dél-amerikaiakkal töltsük fel a keretet.

Peter Schmeichel

A dán óriás csapataink egyik állandó tagja. Nemcsak zseniális játékos volt, de még a fia is emlékezetest alkotott a Leicesterrel. Nincsen a korosztályunk foci rajongói közt olyan, akinek ne égett volna be a tigrisbukfence azon a bizonyos barcelonai éjszakán ’99-ben. 8 év alatt az MU-ban akkora ikonná vált, hogy már kevesen emlékeznek, de a BL-győzelem után el is ment a Sportingba, a MU meg egy hosszas kapuskeresgélés végén jutott a Juvéban kevésbé nagyot alkotó Van Der Sarig (aki egyébként 6 évet le is húzott a vörös ördögöknél).

John Arne Riise

Bár már korábban is megemlékeztünk róla, de Riise az egyik legmenőbb dolgot érte el liverpooli időszakában. DJ Ötzi hatalmas slágerét a nevére alakították néhány hatalmas bombája emlékére („John Arne Riise, uh ah, I wanna know-ow-ow, how you scored that goal”). Bár a híres ötkupás liverpooli évnek csak a második felére ért a vörösökhöz, azért mindent megnyert, amit a Liverpoollal meglehetett (vagyis nyilván PL-t nem). A 2001-02-es szezont meg egyébként egy Bayern elleni Európai Szuperkupa győzelemmel indította, és az első gól az övé volt a 3-2-re megnyert meccsen.

Javier Zanetti

Semmiképpen sem akarjuk túlértékelni magunkat, de amikor három Juventus-szurkoló elsőként egy Inter-játékost említ, mint légiós legenda, az azért valamit jelent. Zanetti tényleg mindent megtestesít, amiért szeretjük a focit. Zseniális játékos, szerény ember, örökké hűséges a klubjához, és közben boldogan él fiatalkori szerelmével. Az Interrel pedig tényleg mindent behúzott. Ki tudja, még mire lett volna képes, ha nem hagyja abba a focit fájdalmasan korán, 41 évesen.

Roberto Ayala

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a 2000-es évek elejének Valenciáját mindenki szerette. Aimar, Canizares, Kily Gonzalez, Mendieta, Baraja mind-mind ennek a nagy csapatnak voltak tagjai. Örök szomorúság, hogy nem tudtak BL-t nyerni (mondjuk, azt is sajnáltuk volna, ha a 2000-es Real veszít). Ennek a csapatnak lett tagja 2000-ben Ayala, és jó hosszan volt meghatározó a közben még egy BL-döntőt elbukó, de két bajnoki címet nyerő Valenciának.

Roberto Carlos

Ha végigkövetjük a brazil ikonok európai karrierjét, meglepő módon azt látjuk, hogy döntően viszonylag rövid ideig csillogtak az öreg kontinensen. Rivaldo 6-7 év, Ronaldinho mondjuk 8-9 (az utolsó Milan szezon biztos nem számít), de a sort lehetne folytatni. Ez alól nyilván kivétel az igazi Ronaldo, és persze Roberto Carlos. RC csak a Realban lehúzott 11 évet kb. visszaesés nélkül. Így 370 meccsen szerepelt. Az utána következő Fener, Corinthians, Anzsi, Delhi sor azért kevésbé szép, de hát valamiből élni is kell.

Pavel Nedved

Nem maradhat le egy ilyen listáról az aranylabdás cseh zseni sem. Hogy mennyire összeforrt a neve a Juvéval azt jól jelzi, hogy a mai napig lehet látni zászlókat az arcképével a Juve ultráknál. Visszavonulása óta pedig tagja az igazgatótanácsnak, szóval eléggé számítanak rá Torinóban. Ő is azok közé tartozik, akik a B-be is a klubbal tartottak, ami egy légióstól különösen dicséretes. Így a két scudetto mellé még egy másodosztályú bajnoki cím is került. A 2003-as BL-döntőről viszont lecsúszott egy teljesen felesleges szabálytalanság miatt, ami jó eséllyel a Juve győzelmébe került. De Pavelnek még ezt is meg lehetett bocsátani, többek közt azért is, mert nem kis szerepe volt a döntőbe jutásban.

Zinedine Zidane

Minden csapatba kell egy kakukktojás. A Real Madrid fotball történeti kezdeményezésének, vagyis egy all star gárda kialakításának egyetlen hátulütője, hogy igazán hosszan végül egyik sztár sem volt a klubnál. Zidane viszont edzőként visszatért, és első körben két és fél szezont húzott rá a játékos időszakra. Ebben a két és fél évben pedig összekapart 3 BL-címet. Játékosként meg legyen elég annyi, hogy mondjuk Pelé azt mondta, ő a mester, Platini pedig azt, hogy ő a király a foci alapjaiban, a labda kezelésben és a passzolásban.

Jari Litmanen

Litmanen kicsit mindig a be nem teljesített ígéret marad. Hogy miért? Nyilván nem kell magyarázkodni amiatt, hogy csak egyszer nyert BL-t a legendás Ajax-szal. Utána viszont jött egy kissé megmagyarázhatatlan időszak, amit persze főként a sérülései befolyásoltak, rászolgálva az Üvegember becenévre. Az első ajaxos időszak után hiába jött egy Barca, majd a Pool, egyiknél sem lett igazán meghatározó. Aztán pedig egy magáért beszélő sor az Ajaxba visszaigazolással indulva: Lahti, Rostock, Malmö, Fulham, Lahti, HJK. Az utolsó 12 évében kb. 150 tétmeccs magáért beszél. Kicsit érthetetlen is, hogy miért játszott 40 éves koráig. Nekünk persze ettől még az a Litmanen maradt meg, aki gólt lőtt a '96-os BL döntőben. Meg kicsit az is, aki ott volt a finnek elleni legendás '97-es magyar X-nél (a finn gól után látni).

David Trezeguet

Ha már sérülések miatt furcsa ívet vett légiós karrierek, akkor nem szabad kihagyni Trezeguet sem. Különösen azért, mert ő is követte a B-be a Juvét légiósként, annak ellenére is, hogy nagyon sokáig pletykáltak a távozásáról a 2006-os kizárás idején. Elfogultságnak tűnhet, de talán a legnagyobb támadó kettős volt a Del Piero - Trezeguet.  Az utolsó időszakában sajnos már keveset játszott Torinóban, és jöttek a furcsa igazolások sorrendben: Hercules, Baniyas, River Plate, Newell's, Pune City.

Thierry Henry

Trezeguet csatártársa a válogatottban és a Monacóban szintén a Juventus-ban próbálkozott először külföldön, de neki ez inkább kudarc volt. Szerencsénkre azonban nem a szokásos magyar vonalat követte (Primavera, Frosinone, Foggia, Campobasso, Budafok), hanem gyorsan az Arsenalba igazolt. Ott már elég jól megtalálta a helyét, és tagja lett a Nagy Arsenalnak. Elég nagy meglepetés volt, hogy később a Barcelonába igazolt, de végül bejött. Legalább is a katalánokkal sikerült nyernie egy BL-t, ami talán a legfőbb cél lehetett a távozásakor.

Gabriel Omar Batistuta

Ki más zárhatná a sort, mint Batigol. Nem tudom, van-e még egy olyan játékos, akit két, egyébként rivális klub is a saját legendájaként tart számon. Joggal. A Fiorentinába érkezett Argentinából, és 9 évig próbálkozott azzal, hogy összejöjjön a klubbal a bajnoki cím. De hiába, nem sikerült. Pedig a klub tényleg mindent megtett azért, hogy megtartsa őt, és bajnok lehesse. 2000-ben végül Rómába igazolt, ahol rögtön főszerepet kapott a máig utolsó ASR scudettoban. Többek közt azzal, hogy gólt lőtt a Fiorentina elleni győztes meccsen (a gólöröme, ahogy illik, elmaradt). Ahogy írták, Batistuta összetörte a Fiorentina szívét, és a sajátját is.

Ha tetszett a poszt, olvass még 50 focisztorit! Az 50 focisztori 30-asoknak c. könyvünkből 1 hónap elfogyott 1100 példány, de már kapható a második, javított kiadás: itt te is meg tudod venni!