Egy korszak vége… Ezzel a címmel hozta De Rossi távozását az nso, és kivételesen nagyon beletaláltak. Csakhogy ez a korszak most több, mint az AS Roma egy fejezete. Ez a labdarúgás egy fejezete. De Rossi távozásával talán az utolsó igazi, egycsapatos ikon távozott, mintegy szimbolizálva a modern foci győzelmét. Ok, ott van még Messi, aki valóban egycsapatos ikon, de kevés játékos van, aki annyira a modern foci terméke, mint ő.
Persze ez a korszakzárás azt is jelenti, hogy sosem volt nagyobb szükség a retro focira, mint most. Éppen ezért összeraktunk egy nagyszerű csapatot az igazi egycsapatos ikonokból. Viszonylag egyszerű szabályt alkalmaztunk: csak olyan játékosok közül válogattunk, aki sorozatban legalább 15 évet eltöltöttek abban a klubban, ahol felnőtt karrierjük indult. Hogy miért nem az egész felnőtt pályáfutást? A modern foci gyalázata sajnos egy-egy ikont a világ egzotikus vidékeire száműzött levezetni, de mi mindenképp meg akartunk róluk is emlékezni. A lista teljesen szubjektív. Ti még kiket tennétek be?
Igor Akinfeev
Ki ne szerette volna a 2008-as orosz EB-csapatot. Sajnos amilyen jó kis csapat volt, annyira sok csalódást is okozott, mert azért Pavlyuchenko vagy Arshavin később nem nagyon váltotta be a hozzájuk fűzött reményt. A jó Igor mondjuk nem is vállalta túl magát, és megmaradt az ő CSKA-jánál. Ott viszont nyert kb. száz bajnokságot, meg egy UEFA-kupát.
Jamie Carragher
Mint több Liverpool ikon, Carragher is Everton szurkolóként kezdte. Mégis már tízévesen a Liverpoolba került, és aztán 35 évesen onnan vonult vissza. Ez a döntés pedig eléggé bejött neki. A Liverpoollal mindent megnyert, vagyis hát majdnem mindent. Az a PL neki is hiányzik, mint az egész csapatnak már vagy 30 éve. Ehhez mondjuk az Evertonnal sem jutott volna közelebb. Viszont benne volt abban az ötkupás 2001-es csapatban, amelyik összehozta mindenidők legjobb UEFA-kupa döntőjét.
Tony Adams
Blogunk olvasóinak talán nem meglepő, hogy elfogultak vagyunk az ezredforduló fotballjával. Amit viszont elfogultság nélkül mondhatunk, hogy az ezredforduló PL-je tele volt olyan csapatokkal, amelyeket nem lehetett nem szeretni. Ilyen volt az Arsenal is Bergkamppal, Ljungberggel, Henry-val és persze Tony Adams-szel. Adams igazi trú arc volt, aki bőven pályafutása alatt keményen küzdött az alkoholizmussal, meg a londoni éjszakai élettel. Emellett viszont 4 angol bajnoki címhez segítette az Arsenalt, és akkora klubikon ma is, hogy szobra van az Emirates előtt. Ja, nyártól meg a rögbi szövetség vezetője lesz.
Paolo Maldini
31 év. Ennyit töltött a Milanban játékosként. Ronaldo (az igazi) azt mondta róla, hogy a legjobb védő, akivel valaha szembe került. Igazából az egyik legelegánsabb védő volt a történelemben, és nem nagyon lehet rá rosszat mondani. Azon kevesek egyike, aki nem kezdett el edzősködni, ami szerintem iszonyat menő. Ezt már csak az tudja tovább fokozni, hogy Christian Vierivel, a legmenőbb insta arccal van közös divatmárkájuk. Kell ennél több?
Gary Neville
A csapat összeállítása során feltűnő volt, hogy az olaszok és az angolok dominálnak. Ez talán azért lehet, mert megérzésem szerint ebben a két országban a legerősebb a helyi csapat támogatásának hagyománya. Még feltűnőbb, hogy a Sir Alex vezette MU-ban mennyi egycsapatos hős volt. Valami karizmája tényleg lehet az öregnek. Gary Neville is közéjük tartozott, és nem is járt rosszul. Nyert 8 bajnokságot, 2 BL-t, meg néhány egyéb kupát. Azóta pedig TV-s szakértő Simek Péterrel Jamie Redknappel.
Ryan Giggs
A középpályán Neville után ki más jöhetne, mint egy másik MU ikon, Ryan Giggs. Eredményeit talán kár is lenne sorolni. Néhány bajnoksággal és kupával több, mint Gary Neville-nek, de csak mert kicsit később hagyta abba. Közös útjuk a foci után folytatódott, nem is akárhogy. Belevágtak tematikus (a tematika a foci) éttermek, szállodák fejlesztésébe. Nem mellékesen pedig Giggs a walesi kapitány is.
Daniele de Rossi
Nem kell magyarázni, ha valaki kitart a Sir Alex vezette MU mellett, vagy mondjuk a Milan mellett. Sokkal nagyobb kérdés, hogy miért marad valaki örökre Rómában úgy, hogy tulajdonképpen soha nem nyer semmit (ok, Olasz-kupát igen). Bár érthetetlennek tűnik a mai focivilágban, de a legmélyebb tiszteletet érdemli. Nem véletlen, hogy minket retrofoci rajongókat sokként ért visszavonulása (hivatalosan távozása). A sikertelen klubkarrierért viszont kárpótlás, hogy tagja volt a világbajnok olasz csapatnak. Ha nincs az az apró könyökös, valószínűleg végig alapember lett volna. Hiányozni fog.
Steve Gerrard
Talán az egyik legikonikusabb csapatkapitányi mozdulat volt, amikor Gerrard a BL-döntőben rohant vissza 1-3-nál, és tüzelte a csapatot. Minden idők egyik legnagyobb feltámadásának kapitánya nem maradhat le egy ilyen listáról. Összesen több mint 25 évet töltött a Liverpoolban (aztán az USA-ban levezetett, szomorú történet), megnyert mindent a PL-en kívül, és karrierje csúcsán két gólt lőtt Király Gabinak. Két zseniális gólt. Most meg épp a Glasgow Rangers edzője.
Paul Scholes
A harmadik kihagyhatatlan MU ikon pedig nem más, mint Paul Scholes. Bár külsőre leginkább Henry Livingstone-ra emlékeztet, a fenti kollégáival ő is minden létezőt megnyert, és ő volt az egyik legsokoldalúbb játékos. Tényleg kb. bárhol be lehetett vetni. Bár nem lehet azzal vádolni, hogy nagy rajongója lennék az MU-nak, de elképesztő, milyen közösség alakult ott, akkor. Scholes a fenti két társával, meg még Phil Neville-lel, Nicky Buttal és Beckhammel közösen a Salford City tulajdonosai. Ez azért majdnem olyan menő, mint Vierivel a divat business.
Francesco Totti
A modern foci és a retro foci közötti igazi különbség, hogy az utóbbi full irracionális tudott lenni. És ezért van az, hogy Juve-szurkolóként az ember megkönnyezte Totti búcsúbeszédét. Pedig a tények magukért beszélnek. Nem volt a legeredményesebb játékos, és a legjobb sem, mégis az egyik legnagyobb ikon. Aki tényleg bárhol játszhatott volna, de mégis megmaradt az ASR-ben. És jó eséllyel az utolsó olyan ikon, akit nem kergettek el Katarba játszani, akinek elnézték, hogy az utolsó szezonjában talán összesen nem futott 10 kilométert, vagyis aki megkapta a végén is, ami járt neki.
Alessandro Del Piero
Minden listára kell egy kakukktojás. Persze tudjuk, hogy Alex a Padovaban kezdett. Viszont nincs még egy klubikon, aki a B-be is ment a csapatával, ami egyébként pont a Padova miatt nem is volt neki teljesen ismeretlen. És ha ott volt, meg is nyerte a Juveval, meg nem mellesleg gólkirály lett. Egyszerűen nincs értelme az eredményeit sorolni. Szerintem elég annyi róla, hogy álló tapsot kapott a Bernabeuban. Ellenfélként. Az utolsó éveket meg felejtsük el gyorsan.
Ha tetszett a poszt, olvass még 50 focisztorit! Az 50 focisztori 30-asoknak c. könyvünkből 1 hónap elfogyott 1100 példány, de már kapható a második, javított kiadás: itt te is meg tudod venni!