Egy focicsapat szerencsés esetben nemcsak egy munkahely egy játékosnak. Nemcsak bemegy dolgozni, aztán hó végén felveszi „szerény” keresetét, hanem egy széles közösség részesévé válik, képvisel egy települést/városrészt/országot, és tömegeknek okoz örömöt. A távozás ezért fájdalmas lehet, és sokan nem is felejtik el, honnan jöttek. Az elmaradt gólörömök ezeket a helyzeteket jelképezik, így számunkra a foci legszebb epizódjai közé tartoznak.

Hétvégén a Fradi-Videoton meccsen Huszti Szabi hatalmas góllal egyenlített volt csapata ellen. A gól után, ahogy illik, csak feltette a kezét, és nem csinált nagy show-t, amit nagyon respektálunk. Kísértetiesen hasonló jelenet játszódott le a Sampdoria-Napoli meccsen. Fabio Quagliarella gólja, ha lehet, még nagyobb volt (itt KELL! megnézni), és a gólöröm itt is elmaradt. Fabio barátunknak nemcsak volt klubja a Napoli, de Nápoly mellett, Castellammare di Stabiaban is született. Ennek apropóján összeszedtük a kedvenc elmaradt gólörömöket. A lista természetesen bővíthető.

Batistuta a Fiorentina ellen

Kevés olyan focista van, aki két meghatározó olasz klubnak is az ikonjává vált. Batistuta az egyik ilyen. Firenzében legalább annyira szeretik, mint Rómában, és bár átigazolt Rómába, 2014-ben bekerült a Fiorentina Hall of Fame-be. Rómában pedig tagja volt annak a csapatnak, aki közel 20 év után, 2001-ben bajnoki címet szerzett az ASR-nek. Ehhez pedig minden pontra szükség volt, így nem is volt kérdés, hogy a Fiorentina ellen is 100 százalékot kellett nyújtani. És, ha ő 100 százalékot nyújt, akkor gólt is lő. Ahogy elmondta, nem tudott örülni a gólnak a Firenzében töltött sok-sok év után, de a csapatnak szüksége volt rá. Az ő gólöröme így elmaradt, bár erről a csapattársak nem annyira vettek tudomást.

Fernando Torres az Atletico Madrid ellen

Torres az Atletico ikonja volt. 11 éves korától kezdve ott nevelkedett, ott került be először felnőtt csapatba, és ott kezdte el ontani a gólokat is. Kár, hogy ez az Atletico Madrid kevésbé sikeres időszakában volt. Az első két nagycsapatos évét konkrétan a másodosztályban töltötte a csapattal, de utána sem jutottak 7. helynél előrébb. Bár így utólag tudjuk, hogy nem éppen jó ütemben, de teljesen érthető módon igazolt 2007-ben a Liverpoolba, majd onnan a Chelseabe. Az idő közben rendesen megerősödő Atletico Madriddal pedig 2014-ben össze is hozta a sors a kékeket, és Torres lőtt is egy gólt nevelőegyesülete ellen. És persze ahogy azt illik, feltette kezeit, mintegy bocsánatot kérve.

Jimmy Floyd Hasselbaink a Chelsea ellen

Hasselbaink a 2000-es évek elejének egyik legnagyobb Chelsea-kedvence volt. Két 20 gól fölötti szezonnal nyitott a kékeknél, és meghatározó játékos lett rögtön. Aztán az Abramovics időszakban fokozatosan került kicsit háttérbe, pedig még mindig lődözte a gólokat. 2004-ben végül ingyen igazolt el a Middlesborough-ba, ahonnan két szezon után került a Charltonba. A Charltonnál pedig elérte a „végzete”. Volt klubja, a Chelsea ellen talált be. Hiába telt el néhány év, ő nem felejtette, mit köszönhet a Chelseanek. Feltett kézzel, és lehajtott fejjel jelezte ezt.

Frank Lampard a Chelsea ellen

A modern focinak az egyik legutálatosabb része, hogy egyre kevésbé becsülik meg a hősöket. Iker Casillas, Raúl, Del Piero, Gerrard kaliberű egyéniségek kerülnek lapátra szó nélkül. Lampard is ezt az utat járta be, amikor 13 szezon után a Chelsea 2014-ben nem kötött vele szerződést. Különösen azért volt furcsa ez a döntés, mert azért a Manchester City-ben még vígan lejátszott egy szezont, és lőtt 6 gólt. Egyet természetesen pont a Chelsea ellen. Lehajtott fej, egy szem dörzsölés, séta tovább. Ahogy egy legendától várjuk.

Diego Milito a Genoa ellen

Diego Milito és a Genoa kapcsolata önmagában egy szappanopera. Milito még a másodosztályú Genoaba igazolt. Többek közt neki köszönhetően meg is nyerték a Serie B-t. A csapatot azonban visszasorolták egy csalás miatt, így a Serie A helyett a C1 következett, Milito pedig Zaragozaba igazolt. 2008-ban viszont visszatért az akkor már első osztályú Genoaba, és bár csak egy szezont töltött el itt ekkor, mégis nagyon erős volt a kötődés. Olyannyira, hogy hiába lőtt mesterhármast az Inter színeiben volt klubja ellen, minden gólnál visszafogott maradt.

Mario Götze a Dortmund ellen

Hogy a negyedik nagy liga se maradjon ki, Mario Götze-ről is muszáj megemlékezni. Götze már 9 évesen a Dortmundban focizott, itt lett felnőtt, és itt nyerte meg először a salátástálat. Az eligazolása éppen ezért nagyon fájt a Dortmundnak, különösen, hogy az ősi rivális Bayernhez ment. Emiatt a szokásosnál is nagyobb várakozás előzte meg a két csapat találkozóit. Götze ráadásul rögtön gólt is szerzett a Dortmund ellen, és bár a közönség meglehetősen ellenségesen fogadta, Mario feltett kézzel jelezte, hogy csak a munkáját végzi. Ráadásul azóta megint Dortmundban van.

Tim Howard a Bolton ellen

A végére mindig kell egy kakukktojás. Itt a motiváció nem a klubváltás volt. Tim Howard nem volt sosem Bolton játékos, de mégsem örült látványosan a Bolton ellen lőtt góljának. Ez inkább az együttérzés jele lehetett, hiszen egész pályás gólját jól benézte kapustársa, aki nem más volt, mint Bogdán Ádám. A hatalmas potyát talán nem akarta megfejelni még egy látványos örömtánccal. És hát eszébe juthatott, hogy ő maga is félig magyar…

Ha tetszett a cikk, kövess minket a Facebookon és hallgasd a podcastjeinket!

Az önmagát alakító Puskás Öcsitől a tragikomédiába süllyedt Balogh Ko­ki­ig sorra vettünk néhány klasszikus és sztereotíp focista karaktert. A kiválasztott filmekben a magyar focistákról alkotott tipizált képek rajzolódnak ki, ugye te is ráismersz pár karakterre, akik az életben pont ilyenek?
(A kifejezetten focis témájú filmek szándékosan nem szerepelnek a cikkben)

Balogh Koki – Sose halunk meg

- leszel te még válogatott Kokikám!

Koki és Gyuszi bácsi (Koltai Róbert)

A Sose halunk meg Balogh Kokijának alig 3 perces jelenete 25 évre elég muníciót adott bátyámnak és a legjobb barátjának. Azóta minden berúgás, síelés vagy nyaralás alatt elhangzanak Koki aranyköpései, és tesómék egymást nemes egyszerűséggel csak Kokinak hívják 25 éve.

Egyszerűen felejthetetlen az alkoholba és az önmagában való csalódásba fulladt, komikus alak, aki élete nagy lehetőségét elszalasztva kihagyta a gólvonalról a ruszkik ellen, így soha nem lett több egyszeres válogatottnál. (a Kokit alakító Helyey ászló pedig erre a szerepre született)

Koki annak idején kihagyta a ruszkik ellen, majd a süllyesztőben találta magát, svájcisapkában iszik magányosan, az asztalra borulva hallgatja a cigányzenét. Ha valaki felismeri, akkor feledi, és ha mégis eszébe jut, akkor tagadja a múltját. De minden áldott éjjel azzal alszik el, hogy „nem rúgtam be”.
Mármint a ruszkik ellen, a gólvonalról.
Ebbe a sztoriba nehéz nem bele képzelni az előzményeket és a hátteret: a rendszer felemelte a sportolóit, akiknek a sporton kívül semmijük nem volt, és ha ott buktak, akkor mindenhol buktak. Voltak kivételek, persze, csakhogy a sok ezer nem kivételre nem igazán gondolunk. Kokinak talán feldobtak egy kis pénzt a ruszkik, vagy elég volt egy utalást tenni neki, és elgyengült, a közeg meg kivetette magából, pedig tudta, hogy inkább megvédeni kellett volna. Azóta permanensen hullarészeg.

Pista – Zimmer Feri

- azt az x lábú tizenegyest elbaltázó valagát az ördögnek!

Feri (Reviczki Gábor) és Pista (Szarvas József) 

Pista, Kokival ellentétben, nem volt válogatott. Egy Balaton parti megye 2-es csapatban kergeti a labdát, és a fájdalmas tehetségtelenséggel párosuló lustaságát azzal kompenzálja, hogy folyton focis mackóban glasszál, természetesen görbe lábbakkal előadott, cammogós focistajárással – ugye mindenki ismeri?

Pista rendelkezik a nagymenő focisták minden tulajdonságával, csak mindegyik nevetségesen kicsinyes formában van jelen benne. Én értem Pistát, hiszen ez a blog is arról szól, hogy focistának lenni a legmenőbb dolog, és ha az ember éppen nem Madridban adja elő a focista figurát, hanem Bélatelep Alsón, akkor ott kell beleállni a szerepbe. Pista pedig beleáll. Iszik, csajozik, ügyeskedik, keménykedik, mackóban mászkál és persze edzéseket is tart a kertben. A sportfogadást és a magas szintű foci még magasabb szintű megfejtését kicsit hiányolom a karakterből, de bőven oda tudom képzelni.

Érdekes kísérlet lenne a kora esti kocsmai főműsoridőben random végigjárni 10 vidéki kocsmát, és megtalálni a helyi Pistát. Tuti, hogy mindegyikben van egy.

Veréb Géza – Csocsó, avagy éljen május elseje!

- A meccsig nem piálunk, nem kefélünk!
- De Pék elvtárs, az életben kell valami öröm!
Veréb (Stohl András) és edzője (Besenczi Árpád) werfkotón

Játéktudásban valahol a válogatott Koki és a falábú Pista közé tenném Veréb Gézát, aki az NB II-es Acélváros csapatának lokális szupersztárja. Géza karakterét sem a semmiből kreálta Koltai Róbert rendező: Veréb jóképű, sportos, vagány és fiatal, a helyi vezetés által eredménykényszerbe nyomott sportcsapat zabolázhatatlan tehetsége. A csapat legjobbja, és ahogyan a fent idézett párbeszédből is sejthető, nagyon éli a felkapott sportolók életét, az italon és a nőkön kívül talán csak az ital és a nők foglalkoztatják.

Ebben a filmben a focista körül kibontakozó konfliktus az egyik vezérszál. Ugyanis az acélvárosi Casanovának nyilván már csak a helyi párttitkár gyönyörű felesége jelent kihívást. Egymásba is gabalyodnak, a már alaphelyzetben szanaszét frusztrált, agresszív barom férj pedig beteges féltékenykedésében még nagyobb barommá válik. Ki  más is játszhatná ezt a szerepet, ha nem a karakter feketeöves előadója, Gáspár Sándor, aki a világon a legjobban tud ordibáló férjet játszani.

Puskás Öcsi, Albert Flóri - Elvarázsolt dollár

- Szevasz Flóri!
- Szevasz!
- Ismeritek egymást?
- Puskás Öcsi
- Ötvös Csöpi

Kárpáti György, Albert Flórián, Bujtor Isván, Puskás Ferenc és Hegedűs Csaba a film egyik werkfotóján

Nagyon fiatal voltam a Kádár-korszak végén, de abban biztos vagyok, hogy az időszak minden menősége abban a pár másodpercben koncentrálódott, amikor a magyar Piedone az önmagát alakító Puskás Öcsivel, Albert Flórival, illetve az olimpiai bajnok birkózó, Hegedűs Csabával és a szintén olimpiai bajnok vízilabdázóval, Kárpáti Györggyel parolázik.

Természetesen az alkohol ebben a rövid jelenetben is szerepet kap, hiszen Csöpi egy tálca fröccsel indítja a teniszpályán lábtengózó szupersztárokkal való kapcsolatát. Meg lehet nyugodni, Csöpi nyomozásához Öcsi komoly segítséget ad egy fontos információval, az más kérdés, hogy utána egy klasszikus focireklámos mozdulattal kirúgja az ablakot – legalább tízszer visszanézendő jelenetsor. (A lenti videón 04:45-nél)

 Csabi - Barátok közt

- Szia Csabi!
- Szia Miki!

Az, hogy a többi karakter az alkohollal alkotott szoros szimbiózisában ábrázolódott, jól jelzi figurájuk életszerűségét, mondjuk ki, true-ságát. Puskás és Albert az öregedő hipersztár, Koki a lecsúszott volt válogatott, Pista a megyekettes falábú, Veréb a város vagánya - mellettük Csabi ábrázolása maga a megfejthetetlen üresség. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő nem iszik.

Nem értem, mit akar mondani a karaktere, de egy olyan sorozatban, aminek a legfontosabb tulajdonsága, hogy soha semmit nem mond arról a világról, amiben elvileg játszódik, ez nem meglepő. Szóval a hazai kereskedelmi televíziózás legismertebb sorozatában volt egy fiú, akinek a sorsában talán annyi a tanulság, hogy nem könnyű fociapukának lenni. Csabi apja ugyanis az a Novák Laci, aki a sorozat nagyratörő kisembere, folytonos vállalkozással és folytonos elbukással. Az ilyenek pedig sokszor látják bele a gyerekükbe a saját meg nem valósult álmaikat – pl. hogy sikeres sportolók lesznek. A gyerek sikertelensége ilyenkor a szülők személyes tragédiája, ez azért átjön a Novák Laci – Novák Csabi kapcsolatból, szóval mégis mondott valamit a BK.

Csabival kapcsolatban van itt még egy dolog: megtörtént vele az, ami elvileg nem történhetne meg, a figura ugyanis kimászott a filmből és a való életben is játszott tovább, mintha Godzilla tényleg besétálna a nappaliba.
Történt ugyanis, hogy a Csabit alakító színészt az országos csatorna, amin a sorozat fut, a 2002-es foci vb egyik műsorvezetőjeként alkalmazta. Szegény srácnak pont annyi köze volt a focihoz, hogy focistát alakított egy szappanoperában, kemény kamerák előtti szenvedés lett a vége. Az ötletgazdának üzenem, hogy ha orvoshoz akar menni, akkor ne Noah Whyle-t keresse, mert Carter doktor csak a filmben létezik!

Ha tetszett a cikk, kövess minket a Facebookon és hallgasd a podcastjeinket!

Minden sikeres férfi mögött áll egy nő – a mondás szerint. Nincs ez másként a fociban sem, bár néha hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a focista feleségek (WAG, wives and girlfriends) egy része inkább csak a siker haszonélvezője, nem pedig megalapozója. Az ebből fakadó sztereotípia pedig érdemtelenül rossz fényt vet azokra a sikeres hölgyekre, akik saját erejükből is sokra vitték.

Összeállítottunk egy WAG csapatot, ahol a hölgyek focistafeleségként való aposztrofálása helyett simán hívhatnánk a inkább a férjet mondjuk tévés-, újságíró- vagy teniszezőférjnek, mert a feleség hasonlóan sokat tett le az asztalra saját területén, mint a férje. Bár végeztünk kutatómunkát a feleségekkel kapcsolatban, de sajnos nem tudjuk, hogy melyikük milyen poszton lenne leginkább bevethető, így a csapatösszeállítás a férjek posztja alapján valósult meg. Nézzük, kik is fértek be a kezdő tizenegybe:

Carbonero – Cole, Shakira, Lipcsei, Le Marchand – Ivanovic, Beckham, Görbicz, Redknapp – Clancy, Blasi

Sara Carbonero – Iker Casillas

Ki ne emlékezne a 2010-es VB-döntő után Iker Casillas nyilatkozatára, amit akkori barátnőjének, későbbi feleségének adott, és egy csókkal zárt. Nincs az a kemény futball huligán, akinek nem dobbant meg a szíve (valahogy így). Sara Carbonero nem véletlenül volt természetesen ott a VB-n. A sportújságíróként dolgozó Sara már egyetem alatt elkerült a Marcahoz, majd később a Telecinco riportere lett. A VB-n is a csatorna színeiben dolgozott. Minden idők egyik legnagyobb kapusa már majdnem 10 éve együtt van Saraval, és már két közös gyerekük is született.

Cheryl Cole – Ashley Cole

Cheryl Cole, aki már valójában nem is Cole, hanem Fernandez-Versini, (korábban pedig még Tweedy is volt) a Chelsea-vel mindent megnyerő balbekkel kezdett járni 2004-ben, hogy aztán 2006-ban össze is házasodjanak. 2002-ben egy brit énekverseny (vagyis inkább egy valóságshow, aminek a célja, hogy összeverbuváljanak egy együttest) eredményeként részese lett a fantasztikus, Girls aloud nevű formációnak. Később elvált útja először a Girls aloudtól, és szóló karrierbe kezdett, majd Ashley Cole-tól is, és egy francia üzletemberrel kezdett új kapcsolatba. Az éneklés mellett filmekben játszik, modellkedik és persze sokat jótékonykodik. Jótékonyságból például megmászta a Kilimandzsárót. Élete bár egy általános celeb életnek tűnik, de emellett jól példázza azt is, hogy miért jó a focistáknak. Ezért:

Shakira – Piqué

Nem tudjuk, miért, de a focistákat valahogy az élet leginkább énekesnőkkel hozza össze. Az nem meglepő persze, hogy a showbusiness szereplői általában felbukkannak párként, de közöttük is meglepően felülreprezentáltak az énekesnők, ahogy látszódik a listán is. És bár minden tiszteletünk Cherylé, talán kijelenthetjük, hogy ebben a tekintetben Piqué felesége az abszolút győztes. Az énekes szakmában egyértelműen az egyik legsikeresebb hölgy a 3-szoros Grammy-győztes Shakira, akivel 2011 óta alkotnak egy párt. A foci csodája, hogy épp a 2010-es VB-himnusz forgatásán ismerték meg egymást. Azóta két gyerekük is született. Ilyen egy aggódó feleség:

Lipcsei Betta – Juhász Roland

A focisták kiváltságos helyzete Magyarországon is megvan, ezért mindenképp helyet akartunk szorítani egy-egy magyar kiválóságnak is. Ebbe a védősorba pedig szépen passzol a kőkemény védő, Juhász Roland. Kedvese Lipcsei Betta, a magyar Sara Carbonero, aki már majdnem 10 éve dolgozik sportriporterként. Ahogy egy rendes társtól elvárható, szorosan követi párja pályafutását, így már ott is a legnagyobb ellenfelet, a Fradit vizionálja, ahol nem kellene. A sors igazságtalansága persze, hogy ezzel a kis bakival azonosítják a VB óta. Lássuk be, azért sok nézőt vonz a magyar közvetítésekhez.

Karine Le Marchand – Lilian Thuram

Thuramról mindenkinek elsőként az jut eszébe, hogy életében két gólt lőtt a válogatottban, és ezekkel tudtak a franciák bejutni a VB-döntőbe 1998-ban. Az kevésbé ismert, hogy szeret véleményt nyilvánítani közéleti, politikai kérdésekben, így felszólalt többször a rasszizmus ellen, de volt olyan, hogy kilakoltatott, illegális lakásfoglalókat hívott meg válogatott meccsre. Korábbi felesége, Karine La Marchand egy kicsit kakukktojás, mert bár TV-s személyiség, de nem sport vonalon, hanem inkább közéletin. A kapcsolatuk szomorú véget ért 2013-ban, aminek része volt egy később visszavont családon belüli erőszak vád is. Karine itt éppen Nicolas Sárközy-vel beszélget:

Ana Ivanovic – Bastian Schweinsteiger

Volt világelső, egy Roland Garros-t nyert a GS-sek közül, és természetesen szerbként a legnagyobb példaképe Szeles Mónika, ami így viszont "egyértelműen" Magyarországhoz köti. Emellett pedig szinte mindig rajta van minden „legszebb sportoló” listán, úgyhogy természetes, hogy a férje focista. Nem is akárki, Bastian Schweinsteiger, aki miután a Bayernnel mindent megnyert, és bezsebelt egy VB-címet is, érthetetlen módon az MU-ba igazolt, hogy onnan meg se álljon az MLS-ig. Kettejük első közös gyereke idén tavasszal született, amihez gratulálunk.

Victoria Beckham – David Beckham

Egy ilyen lista nem készülhet el Beckhamék nélkül, akik a műfajt megteremtették. És még mindig ők csinálják a legjobban. Hiába beszél mindenki róluk több, mint 20 éve, hiába követik minden lépésüket, hiába várják sokan, hogy szétmenjenek, ők még mindig együtt tolják, van 4 gyerekük, és végtelenül szimpatikusak. A ’90-es években még sokan csak egy szépfiúként gondoltak Beckhamre, aki naná, feleségül veszi a popsztárt, aztán majd biztos szakítanak nagy csinnadrattával. Csak hogy Beckham az egyik legprofibb, legjobb mentalitású focista volt a pályán a szépfiú imázs mellett, és úgy tűnik, a családfő szerepet is hasonlóan jól nyomja. És még most is így tudnak megjelenni:

Görbicz Anita – Vincze Ottó

Vincze Ottó nemcsak azért nagy kedvencünk, mert leült velünk 5 órát beszélgetni a fociról (ebből készült egy podcast is, itt elérhető), hanem mert fiatalkorunk minden meghatározó magyar klubsikerének részese volt. Felesége pedig nem más, mint a kézilabda Messije, Görbicz Anita, akinek az eredménylistáját végig böngészni egy külön bejegyzés témája lenne. Klubszinten és egyéni elismerésben is mindent megnyert. Csak a válogatott eredményekben van némi hiányosság. Ottóval pedig van egy közös gyermekük, és Anita a szülés után képes volt visszatérni kézilabdában a legmagasabb szintre. Ottó szerint pedig jól is focizik, úgyhogy egyértelműen kell a csapatba.

Louise Redknapp – Jamie Redknapp

Harry Redknapp gyerekeként szinte kötelező volt fociznia. Különösen, hogy unokatesója pedig Frank Lampard. Testvére pedig Mark, aki modell, így az, hogy felesége is híresség lett, nem meglepő. Louise Redknapp, énekesnő 1998-ban lett Jamie felesége, és bár 2017-ben elváltak, érdemes megemlékezni róla is, hiszen az Eternal nevű együttes énekesnője volt (aki nem emlékszik a bandára, olyan számaik voltak, mint: Just a step from heaven, Stay). Az együttesben a karrierje nem tartott sokáig, és szóló karrierbe kezdett, ahogy az lenni szokott. Aztán pedig színészkedett, tévés személyiség volt stb. Ahogy az lenni szokott.

Abbey Clancy – Peter Crouch

Peter Crouch élete és pályafutása örökre egy talány lesz számunkra. Lenyomott kb. 20 szezont főként a PL-ben úgy, hogy egyébként 10 gól fölötti szezonja szinte sosem volt. Csatárként. Alkatilag abszolút nem passzolt bele az egyre robusztusabb felépítést igénylő profi fociba. A pályafutásához hasonlóan pedig a magánélete is talány. Talán nem túlzás állítani, hogy nem egy férfiszépség, mégis egy klasszikus fehérnemű modell lett a felesége, Abbey Clancy. A modellkedés mellett pedig komoly TV-s megjelenései voltak a hölgynek. Ő az:

Ilary Blasi – Francesco Totti

A nagy olasz házasságok között sokat vaciláltunk, de egyrészt Sonia Amoruso a Del Pieróval való házasság előtt nem volt híres, másrészt megsértődtünk rá a válás miatt. Ilary Blasi viszont minden feltételnek megfelel. Rá tényleg nem lehet azt mondani, hogy Totti miatt lett híres, hiszen már gyerekként is szerepelt a TV-ben, és később is elsősorban TV-s személyiségként, modellként lett híres. És persze azért Totti még dobott rajta egyet, de hát Tottinál híresebb ember nincs nagyon Olaszországban.

Kövessetek minket a Facebookon, és hallgassátok a podcastjeinket ezen a csatornán!

Legújabb podcastünk az átigazolási szezont vette górcső alá itt.

Az IMDB-t lapozgatni mindig jó szórakozás. Például egyszerű hálózatelméleti eszközöket használva kiderül, hogy a felnőttfilmesek a legbefolyásosabbak a film világában. Ennél persze sokkal izgalmasabb, hogy rengeteg focista is feltűnik az oldalon az ezredforduló focis világából. Ennek apropóján összeraktunk egy színészválogatottat, ami talán nemcsak a színész bajnokságokon állná meg a helyét.

Az IMDB-n rengeteg film van, így kis kutatás után az ember azzal szembesül, hogy szinte minden meghatározó focistának van saját oldala. Különböző VB-filmekben, dokumentum filmekben stb. szinte minden valamire való játékos megjelent. Ezért egy komoly csavarral éltünk: csak olyan játékost válogattunk be, akinek legalább egy olyan produkciója van, ahol nem saját magát játszotta. Emellett az ezredforduló környékének játékosaira fókuszáltunk, hiszen 1) ez a blog témája, 2) a Menekülés a győzelembe stáblistájának lemásolása túl egyszerű lett volna.

Ez a két feltétel viszont meglehetősen komoly gátnak bizonyult. Ahogy mondani szokás, lett néhány kényszer megoldás, de azt szem előtt tartottuk, hogy a kialakuló csapat jó eséllyel vegye fel a versenyt a Nemcsák Károly vezette másik színészválogatottal. Így Sergio Ramos kikerült jobboldali védőnek, a középpályán pedig egy olyan gyémántot hoztunk létre, ahol baloldalra került ki Zidane, és a gyémánt csúcsába Cantona. Lássuk is a csapatot.

Francesco Toldo

Bár klubszinten az Interrel mindent megnyert, Toldo válogatott karrierje során döntően háttérbe szorult. Közel 10 év válogatottság alatt 28 meccset játszott csak. Mentségére, ebben az időszakban a következőkkel kellett megharcolnia a kezdőcsapatba kerülésért: Peruzzi, Abbiati, Pagliuca, Antonioli, Marchegiani és persze Buffon. Legnagyobb válogatott sikerét, az EB ezüstöt, és az Álomcsapatba kerülést is Buffonnak „köszönhette”, hiszen az isteni Gigi sérülése miatt lett kezdő. A mostani beválogatás a filmes csapatba egyfajta vigaszdíj, amit az „In soccorso al tempo” című kisfilmmel érdemelt ki.

Ashley Cole

Ashley Cole amolyan kakukktojásként jelenik meg. Szabályunk az volt, hogy akkor kerülhet valaki be a csapatba, ha van legalább egy film, amiben nem magát játszotta. Ashley esetében pedig a szabálynak megfelelünk, hiszen a Dead man running című film producere. Esetében a filmes „karrier” nem meglepő, hiszen ő egy igazi celebférj. Felesége a Girls aloud gyönyörű énekese volt egészen 2010-ig, úgyhogy volt ki bevigye a show business-be. Bár azóta elváltak, de hálás lehet Cherylnek (nem is nagyon értjük, miért vált el), hiszen így ma bekerülhetett válogatottunkba.

Frank Leboeuf

Kedvenc Chelsea-nk egyik kedvenc védője (itt nehéz kedvencet választani, mert a többiek pl. Desailly, Babayaro vagy Le Saux). Különleges csapat volt, hiszen pl. Le Saux szeretett tanulni, Guardiant olvasott, és múzeumokba járt (ahogy korábban podcastünkben is beszéltünk róla, itt). Frank pedig színész lett. És ebben az esetben ez nemcsak valami kis kacérkodás volt egy-két film erejéig. Miután szögre akasztotta a stoplist, elment tanulni Los Angeles-be a színész mesterséget. Azóta pedig több filmben is szerepelt, illetve színházakban is fellépett. Igen, ez is ő:

Fabio Cannavaro

Az aranylabdás Cannavaro a retro fociban lépten nyomon elkerül, mert rengeteg asszociációra ad lehetőséget. Egyrészt védőként lett aranylabdás, másrészt van egy nála sokkal kevésbé sikeres focista tesója (focista tesókról itt értkeztünk), harmadrészt Gera Zoli és Priskin is nagyon megetette a VB-győzelem után. Persze lehet, hogy a VB-cím után ez azért Fabiót nem nagyon izgatta. Amiről viszont nem nagyon beszélünk, hogy három filmszerepe is van az IMDB tanulsága szerint, ami nem focis. Hihetetlen sokoldalúság.

Sergio Ramos

Általában a csatárok lesznek az igazi, ünnepelt sztárok. Valószínűleg erre vezethető vissza, hogy filmes csapatunkban a védősor alig lett meg, csatárból meg még cserének is jutna (pl. Collymore). A kényszerű megoldás így jobboldalra Ramos lett, aki ezért a döntésért lehet, hogy egy judo dobással jutalmazna, mint Salah-t. Reméljük, azért a megtiszteltetés érzés felülkerekedik. Tény, hogy a Torrente 4-ben az IMDB szerint nem saját magát játszotta. Az is tény azonban, hogy a hosszú lista vége felé (ami egyben a szerepe fontosságára is utal) nemcsak ő jelenik meg, hanem pl. Kun Agüero, Higuain vagy Arbeloa, akik viszont magukat alakították. Így jó eséllyel az IMDB-nél van a hiba (aki látta a filmet erősítsen meg vagy cáfoljon).

Vinnie Jones

Vinnie Jones is egyfajta kakukktojás a listán. A többiek egyaránt komoly futballkarrierrel a hátuk mögött lettek színészek (legalább rövid időre). Jones-nál más a helyzet. Ok, lenyomott 7 szezont, és közel 200 meccset az angol elsőosztályban, és nyert egy FA-kupát is, ami azért önmagában nem rossz, de azért a fentiekhez nem lehet hasonlítani. Színészként viszont rögtön két kultfilmben is meghatározó szereplő volt. Ki ne emlékezne a kisfiát féltve nevelő verőemberre a Ravasz, az agy… -ból, vagy Tony-ra a Blöffből. Ehhez képest a fodball pályafutásából leginkább egy kép maradt meg: ahogy Gascoigne heréit fogja…

Zinedine Zidane

Ramos mellett a másik problémánk, hogy baloldalra nem találtunk középpályást. Viszont itt van nekünk a történelem legkomplexebb játékosa, aki szerintünk kapusként is biztosan jó lenne. Zidane egyszerűen a zsenialitás szinonimája, aki filmes vonalon is megmentett minket, hiszen játszott az Asterix az olimpián című, hmmm, filmben. És határozottan nem Zidane-t, hanem Numérodis-t. Örök megmentőként pedig a másik jó hír, hogy úgy néz ki, visszatér a Juventus-hoz, ahol biztosan megint sok örömet fakaszt. Ez a nyár elég jól alakul fekete-fehérben.

David Beckham

Bár elsőként mindenkinek Vinnie Jones ugorhat be filmes focistákról, de még aki nem is látta Beckhamet filmben, az is sejtheti, hogy voltak (vannak) filmes szerepei. Az Ashley Cole-os vonalat viszi ő is, hiszen celebférj. Bár inkább azt mondhatjuk, hogy Cole viszi a Beckham vonalat, hiszen David már akkor járt Victoriával, amikor Cole épp hogy bekerült az Arsenal ifibe. Ráadásul ez a kapcsolat megbonthatatlan, jövőre lesznek 20 éve házasok. A celeblétből lett is néhány film (pl. az Arthur királyban is játszott). A legnagyobb menőség viszont, hogy - igaz saját magát alakítva – íróként és szereplőként jelent meg a ’80-as évek egyik legjobb BBC sorozatának 2014-es extra kiadásában. A Magyarországon Csak a kötözött bolondok címmel játszott sorozat (angolul Only fools and horses) bár 1991-ben lezárult, de utána még csináltak jó néhány ünnepi részt. Egy ilyen készült Beckhammel is. Aki a Csengetett, Mylord?-ot szerette, ezt is feltétlen nézze vissza!

Eric Cantona

Ahogy nem rég írtuk, a menőség mértékegysége és persze maximuma 1 Cantona (itt). És filmben játszani azért elég menő dolog lássuk be. Kicsit sajnáljuk is a rendes, unalmas játékosokat, mert róluk nem is ír senki. Mondjuk nem véletlen, hogy Le Saux nevét ennyire próbáljuk felszínen tartani. Eric Cantona-t viszont nem lehet azzal vádolni, hogy rendes, unalmas élete volt. Beleugrott egy nézőbe, és persze játszott filmekben is. Már pályafutása alatt belekezdett, játszott pl. ’98-ban az Elizabeth-ben, és kb. még vagy 30 másik szerepben. Így tökéletes játékos a válogatottunkba, ahol, mint korábban Cole mögé (nem, nem Ashley), most Wright és Carew mögé vontuk vissza. Isabelle Adjanival játszani azért elég menő:

Ian Wright

A mi értelmezési tartományunk (kb. ’94-től 2010-ig) Wright pályafutásának csak az utolsó harmadát kapta el, illetve a Shaun és Bradley nevű nevelt fiainak kicsit túlhypeolt pályafutásának egészét. Az Arsenalban bő 200 meccsen szerzett 128 gólja miatt viszont mindenképp megérte beválogatni. Erre lehetőséget adott, hogy már a ’93-as Egy lövés a fejbe, öt a testbe című filmben megjelent a vásznon, ahol bár egy Arsenal játékost játszott, a stáblista nem nevezi meg önmagaként. Meg egyébként később is több szerepet kapott még.

John Carew

John Carew is azon játékosok közé tartozik, akinek karrierje számunkra érthetetlen. Ok, a Valerengaban és a Rosenborgban szépen jöttek a gólok, de aztán Valenciában 4 szezon és 84 meccs is csak 20 gólra volt elég. Hogy ezután pl. a Lyon mit látott benne (35/9 lett ott), vagy az Aston Villa (113/37), azt nem értjük. Mindenesetre végül a filmeknél kötött ki, és egy thriller meg egy horror után egy norvég sorozatban kamatoztathatja tehetségét. A szerep testhezálló, egy öregedő norvég focistát játszik egy kisvárosi csapatban (a sorozat címe: Heimebane).

Szövetségi kapitány: Egervári Sándor

A mostani cikk ötletét egy kedves barát adta, aki jelezte, hogy Sanyi bácsinak komoly IMDB profilja van. Így nem is lehet más a kapitány, mint ő. Szerencse, hogy nemcsak a Magyar csapat '…még 50 perc…’ című filmjében szerepelt, mert így komoly elveinknek is megfelel (igen, ő az elején említett Menekülés a győzelembe egyik német focistája). Egyébként sokat gondolkozunk azon, hogy ezt a dokumentumfilmet vajon ő miért nem tilttatta le. Sajnos Sanyi bácsit nem azon listára tettük fel, hogy edzők, akik nem égették magukat tovább. A Dunaferres időszak után, ha visszavonul, talán még mindig kedvenceink között tartanánk számon. De jött az a bizonyos 1-8, és végképp elmúlt minden. Reméljük, ebből a színészcsapatból a nehézségek, hiányposztok ellenére is ütőképes alakulatot varázsol.

Ti milyen szerepben tudnátok elképzelni retro kedvenceiteket?

Kövessetek minket a Facebookon, és hallgassátok a podcastjeinket ezen a csatornán!

Sajnos a politikának nem sikerült érintetlenül hagynia az idei Vb-t, és túl sok politikai szereplő akarta a fociról alkotott értelmezését ráerőltetni a közvéleményre. Ezek a vélemények nagyrészt a játékosok származásával kapcsolatban fogalmazódtak meg. Minket viszont a játékosok származása nem most, és nem a mainstream politikai hullámok miatt kezdett el érdekelni, mi mindig is kötelező ismeretnek tartottuk Seedorf suriname-i származását vagy Lizarazu baszkságának tényét. Ezért most szigorú szerkesztési elvek alapján össze is állítottuk a retro válogatottunkat olyan játékosokból, akik más országban születtek, mint ahol sikeres válogatottak lettek!

A szerkesztési elvek:

- blogunk értelmezési tartománya a '64 és '84 között született játékosok halmaza

- játékosaink legalább 20-szoros válogatottak, de más országban születtek, mint ahol válogatottak lettek

- minden nemzeti csapat csak egy focistát adhat (azaz nem lehet pl. két francia válogatott a csapatban)

- többé-kevésbé életszerű poszt leosztásban, 4-3-1-2-es felállásban játszik a csapatunk!

Kapus - Jonathan Klinsmann

Azért vezettük be a fenti szigorú elveket, hogy aztán mindjárt a kapusnál meg is szegjük. Egész egyszerűen nem jutott eszünkbe olyan bevándorló portás, aki nem szállodában dolgozik (olyan viszont több is eszünkbe jutott). Ezért gondoltunk egy merészet, és az egykori német legenda, az általunk mélyen tisztelt és szeretett Jürgen Klinsmann fiát, Jonathant - kvázi az édesapja jogán - állítottuk a gólvonalra, aki már bemutatkozott az USA U20-as válogatottjában.
(ha 10 év múlva újra megírjuk ezt a cikket, akkor már teljesjogú tag lehet a kis Klinsi)

Nagy Klinsi és kis Klinsi 

Jobbhátvéd - Garics György

Nagyon pikáns eset csapatunk jobbhátvédje: az elmúlt évtizedekben nem Magyarország volt a focitehetségek fő exportőre, így elég meglepő, hogy Ausztria úgy érezte, a jobbhátvéd posztra nincsen alkalmasabb bennszülött osztrák a mi Gyurinknál. Ez egyben szomorú is, mert Garics az egyetlen magyar születésű légiós, aki tényleg bizonyítani tudott a modernkori Serie A-ban. Több mint 200 meccs az olasz élvonalban, 41 osztrák válogatottság, ez egy komoly karrier. Garics Ausztriát választotta, azon felesleges vitázni, hogy ez milyen döntés volt, de az biztos, hogy a 2016-os magyar-osztrákon szívesebben lett volna a másik csapatban.

Középhátvéd - Murat Yakin

A Törökországban született Murat Yakin tesójával, Hakannal együtt a 2000 környéki svájci válogatott oszlopai voltak, így természetesen kihagyhatatlanok szereplői a híres focista tesókról szóló cikkünknek is. Murat 49-szer szerepelt Svájc csapatában, és ebbe az összeállításba azért ő került a tesója helyett, mert a 'lauternben együtt játszott Igli Taréval, ami a mi blogunkon minden szempontot felülír. 

Murat és Hakan napjainkban a Grasshoppers szakmai munkáját irányítja

Középhátvéd - Marcel Desailly

Tudtad, hogy a 90-es évek egyik legfélelmetesebb játékosa Odenka Abbey néven született a ghánai Accra településen? Igazából az egész cikk ötlete az ő Wikipédia oldalának böngészésekor született - nyilván érdemes évente legalább egyszer ránézni, mert megérdemli a csodás pályafutása miatt! Desailly az emblematikus figura emblematikus figurája, ezért ő viselheti válogatottunk csapatkapitányi karszalagját is! Pedig a francia csapatból még lett volna egy két ötletünk, de például sem Thuram, sem Karembeu nem kerülhetett már be.

Marcel és Didier a '93-ban Bl-t nyert Marseilles és alappilére

Balhátvéd - Leandro

Brazilként igenis reális életstratégia keresni egy hanyatló fodball-társadalmat, ahol az emberek imádják a focit, de a játékosok elfelejtették azt játszani, és a 102. legjobb brazil balbekk helyett elmenni mondjuk a 2-3. legjobb magyarnak. A mi Leónk is így gondolta, és mi ezt nem is bánjuk, mert bár nem egy korszakos zseni, de legalább nem fáj nézni, ha megpróbál felfutni a baloldalon, és az NB1-ben ez is nagy szó! Leo még tolja a Fradiban, és 16 felnőt válogatottsága mellett 5 U21-es is van, így kis csalással, de befért a csapatba - Desailly jelenléte majd magabiztosságot ad neki is!

Jobboldali középső középpályás - Mauro Camoranesi

A 30-as években világbajnokságokat nyerő olasz csapatok nagy erősségei voltak a honosított argentinok, és ez a recept 2006-ban is működött: a csapat egyik motorja Mauro German Camoranesi volt, aki olasz származású, de Argentínában született játékos volt. 
Nem egyedi eset az övé. A történet gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza, amikor is egy meglehetősen komoly kivándorlási hullám indult Olaszországból Argentínába. Igen, ezért vannak/voltak ilyen nevű arcok a gauchóknál, mint Campagnaro, Abbondanzieri vagy az ügyes alacsony fiú, Messi.. A helyzet annyira komoly, hogy az argentin népesség majd 62%-ának vannak olasz gyökerei.
Az olaszok meg azért vannak annyira szemfülesek, hogy néha a gyökereikre való hivatkozással elcsórnak egy-két játékost az albicelestétől, az argentinok meg vannak annyira szemfülesek, hogy a 6. ükapjukra való hivatkozással olasz útlevelet kérelmezzenek, abból meg már bármi lehet. Ez win-win, Camoranesi meg egy parádés figura volt!

Camoranesi a 2006-os Vb döntőn szereli Zidane-t

Középső középpályás - Marcos Senna

El tanque, azaz a tank. Korunk spanyol fociját nem éppen arról ismerjük, hogy egy ilyen becenevű játékos kezdő lehet a válogatott középpályáján, pedig a spanyol foci nagy felemelkedésének kezdetét jelentő 2008-as Eb győzelem idején a csapat alapembere volt, sőt, a torna all-star csapatának is tagja volt a Villareal brazil születésű vezére, Marcos Senna. Furcsa, hogy a spanyolok játékosimportra szorultak, de nem egyedi, hiszen most is ott van a szintén brazil Diego Costa.

Baloldali középső középpályás - Clarence Seedorf 

Egy rendes retrofoci műveltséggel rendelkező ember stroke tesztje nagyon egyszerű, fel kell neki tenni a kérdést: honnan származik a nagy Clarence Seedorf? Ha a zavartan viselkedő személy erre nem válaszol, vagy netán ilyen hülyeséget mond, hogy Hollandia vagy Barbados, akkor vagy azonnal mentőt kell hívni hozzá, vagy elmagyarázni neki, hogy nem is igazi retro foci fan. 
Ezen kívül mit mondjunk Seedorfról? Jó, a kezdő retrósoknak: Suriname-ból jött, ahogyan Davids, Winter és a többiek, és ezzel a kis kompániával alkották a 90-es évek focicsodáját előadó Ajax keménymagját. Mellesleg nyert 4 Bl-t, három különböző csapattal.

Egy elég komoly csata a két suriname-i klasszis között a '97-es Bl döntőn

Irányító középpályás - Deco

Ha egy brazil felveszi egy másik ország válogatott mezét, akkor mindig lehet egy olyan érzésünk, hogy a fiú nem bízik eléggé magában ahhoz, hogy elhiggye, saját hazájában is lehet próféta. Leandro esetében megértjük ezt, de mondjuk a 2018-as orosz csapatban daráló Fernandesről sem gondoljuk, hogy ő lehetett volna az új Dani Alves. Viszont Deco...Persze, Kaká, Ronaldinho és Rivaldo poszt- és kortársának lenni nem egyszerű móka, ezért valahol ésszerű Deco döntése. Az Eb ezüst, a Vb negyedik hely a portugál válogatott színeiben szép eredmények, ráadásul sikerült kiszorítania csapatunkból a szintén brazil-portugál Pepét.

Jobboldali támadó - Eduardo Silva

Jó volt ez a horvát csapat a Vb-n, de ha valahol kicsit hiányosak voltak, az a támadósor. Mandzukic és Perisic vitathatatlan klasszisok, de Rebic (ő például nem szokott gólt rúgni), Pjaca és Krmaric nem az a szint, Kalinic meg haza zavartatta magát. Szóval nagyon jól jött volna egy kis brazil segítség nekik is, mondjuk egy olyan, mint a fénykorában lévő Eduardo Silva.
A Rióban született, és a Dinamo Zágrábban berobbanó csatár ontotta a gólokat, el is vitte az Arsenal, kivezette a horvátokat a 2008-as Eb-re, aztán jött egy oltári nagy barom...és így lett Silva a horvát Véber Gyuri. Először gondoltunk ide egy videót beszúrni Silva sérüléséről, amit Martin Taylor okozott neki egy Arsenal-Birmingham meccsen, de inkább nem, sajnos minden kockája a fejünkben van, és jobb lenne kitörölni. Silva - ahogy lenni szokott - erős volt, visszatért, de már soha nem lett a régi dinamikus gólvágó. Nagyon sajnáljuk, de szerencse, hogy egyáltalán járni tudott újra azután, ami történt vele. 

Baloldali támadó - Miroslav Klose

A Lengyelországban született Klose csak 21 évesen lett profi focista, addig benne volt a pakliban, hogy tanult szakmájában elhelyezkedve ács lesz belőle. Az ilyen sztorikat hallva gyakran elképzeljük, hogy nézne ki az ács Klose, vagy a vasúti munkájánál maradó Dado Prso, esetleg a Bariban lányfuttatásból élő, mackós, aranyláncos Cassano. 
Szerencsére ezek fikciók maradtak, így viszont nincs más hátra, mint közölni egy szikár, és mindennél többet mondó tényt: a német válogatott Miroslav Klose a világbajnokságok történetének legeredményesebb játékosa, 16 góllal. 

Míg Gera hátrafelé, Klose előre szokott szaltózni góljai után, ezt 16-szor mutathatta be a Vb-ken

Edző: Otto Rehhagel

Blogunk leginkább az 1994 és 2010 közötti időszakkal szeret foglalkozni. Ebben az intervallumban pedig egy ember tudott Vb-t vagy Eb-t nyerni egy másik ország kispadján, ő pedig Otto Rehhagel. Ez így önmagában sem kis bravúr, de hogy mindezt a teljesen fogalmatlan görögökkel tette, az valami oltári teljesítmény. Ezzel a teljesítménnyel megrendíthetetlen a helye a kispadon. A fenti statisztika talán kicsit megijeszthet minket, de azért ne érezzük teljesen reménytelennek, hogy az olasz Marco Rossi vezetésével ezúttal megnyerjük a soron következő Eb-t!

Ha augusztus, akkor magyar kupabúcsúk. A ’90-es évektől kezdve legalábbis folyamatosan hozzá kellett szoknunk ehhez. Ez önmagában is nehéz, de egyre gyakoribb, hogy kieséskor már nem is szomorúságot érzünk, hanem végtelen dühöt. A szomorúsághoz kellene, 1) hogy csapataink kitegyék szívüket-lelküket a pályára, 2) hogy értelmezhető játékot mutassanak, 3) hogy az ellenfél is komolyan vehető színvonalat képviseljen. Bár szívesen írnánk a hatalmas magyar kupasikerekről az európai porondon, ezek hiányában összeszedtük azokat a kieséseinket, ahol legalább őszintén szomorúak voltunk.

Titkon persze reméljük, hogy cikkünk arra sarkallja „fiataljainkat”, hogy legalább csoportkörbe jussanak az EL-ben, BL-ben. És bár az Újpestet némiképp gyengébbnek érezzük, mint a Sevilla-t, de a Videoton MOL Vidi és a Honvéd sorsolása sem tűnik megoldhatatlannak (hányszor mondtuk ezt a mondatot…). Na de foglalkozzunk a múlttal.

Ferencváros – FC Köbenhavn 2003

A dán bajnok a BL-selejtezőből a Rangers ellen kiesett, így került szembe a máltai Birkirkarát páratlan magabiztossággal kiverő, bajnoki ezüstérmes Fradival. Az első meccs ugyan egy gyors dán góllal indult, de a magyar Zidane (Kriston Attila) egyenlített, így a dániai visszavágón még volt esély. Illetve lett volna, hogy ha nem „bolgár a bíró” (ami még évekig énekeltek a Fradi táborban). De hiába védett 11-est Szűcs Lajos, hiába szerzett egy tanári góllal Lipcsei Peti vezetést a Fradinak a 84. percben, a fotball Dobrinov nevű gyilkosa egy kamu 11-essel hosszabbításra mentette a dánoknak a meccset. Itt még a biztonság kedvéért kiállította a Fradiból Vukmirt, hogy végül a dánok 11-esekkel menjenek tovább.

Zalaegerszeg – Manchester United 2002

Nem gondolhattuk komolyan, hogy itt tovább lehet jutni. Már az NK Zagreb elleni továbbjutás sem volt sima, és pechére a Zete az MU-t kapta (valahogy sosem tudtunk örülni annak, hogy végre egy nagy csapat jön ide – miért örülnénk a tutit kiesésnek??). És akkor jött az első meccs. Nem hiszem, hogy van olyan foci rajongó, akinek nincs a fülében, hogy „Szamosi. Szamosi, be kéne adni jól. Ott a helyzet. Góóóóóóóóóól”. Szamosi persze épp Phil Neville mellett ment el, a testvérpár gyenge tagja mellett, alátámasztva koncepciónkat, hogy az egyik testvér mindig sokkal gyengébb focista (erről itt beszéltünk). És akkor jöttek az álmok: „ha találunk egy gólt Manchesterben, akkor már hármat kell rúgniuk”. Nem találtunk. Sőt kaptunk egy sima 5-öst. De azért megvolt a helytállás és a szomorúság (a meccsről Vincze Ottóval is beszélgettünk podcastünkben itt).

Dunaferr – Rosenborg 2000

A ’90-es évek magyar csapatai közül valószínűleg két keretet tud szinte minden retro foci rajongó felsorolni: a Fradi BL-csapatáét, illetve a Dunaferr bajnokcsapatát. Egervári mester első/utolsó nagy dobásában tényleg egészen jól összeállt szinte minden poszton a gárda. 2000-ben pedig bajnok is lett, ezzel megkoronázva az újvárosi sportcsoda évtizedet, amikor is kézilabdában, hokiban és fociban is domináltak. A BL-selejtezőben rögtön a Hajduk Splittel kezdtek, és 2-0-ra nyertek idegenben a Poljudban, ami önmagában elég jó eredmény (különösen mai fejjel). És ehhez hozzátenném, hogy a Hajdukban a később állandó horvát válogatott Pletikosa védett, vagy hogy játszott a VB bronzérmes Slaven Bilic. A hazai 2-2-vel pedig megvolt a továbbjutás, és jött az örökös norvég bajnok, és örökös magyar mumus Rosenborg. És ahogy végtelen unalmas, örökös mumustól elvárható, egy újvárosi 2-2 után Trondheimben, egy szűk, 2-1-es norvég sikerrel vágták el a Dunaferrt a BL csoportkörtől.

Ferencváros – Sparta Praha 2004

Az utolsó igazi esély volt arra, hogy a Fradi BL csoportkörbe jusson. Mindenidők egyik legizgalmasabb bajnoki zárófordulója után lett bajnok a Fradi a Debrecen legyőzésével. Aztán pedig júliusban, Tiranában indulhatott a selejtező egy 3-2-es győzelemmel. A budapesti visszavágó formaságnak nézett ki, de nagyon nem lett az. 1-0-ra nyertek az albánok, úgyhogy idegenben rúgott góllal ment tovább a Fradi. Pedig elég erős kerete volt (na jó, Bajevskit nem számítva). Mindenesetre a csoportkörbe jutásért a Spartaval kellett játszani, ami a lehetőségek közül mindenképp jónak számított (bár pl. a jó öreg Karel Poborsky is ott játszott, vagy a későbbi kispesti Zelenka). Az első meccsen pedig eléggé egyben volt a Fradi, és bíztató 1-0-val zárta. Aztán jött Prága: „Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt” – hirdette a szurkolói koreo. De aztán nem sikerült belépni, nyertek a magas falak. A hosszabbításban a későbbi honvédos góljával tovább ment a Prága. Némi kompenzációként viszont a Fradi a Millwall elleni emlékezetes meccsen bejutott az UEFA-kupa csoportkörébe.

Újpest FC – Steaua Bucuresti 2009

Az Újpestnek az elmúlt három évtizedben nem sok szerencséje volt a nemzetközi kupákban. Elég csak annyit mondani, Vadúz. Ritka volt az is, hogy egyetlen kört menjen, de legalább a második körben biztosan nagyon simán esett ki (az Aarhus elleni kiesés talán az egyetlen kivétel). És bár totál megérdemelten, az esély bármilyen szikrája nélkül játszva esett ki a bukarestiek ellen, mégis nagy szomorúság volt ez a magyar szurkolók zömének (talán még a fradistáknak is). Egy ilyen párosításnál a racionalitás háttérbe kerül, az érzelmek mindent elnyomnak, és bárki bármit mond, igazságtalan volt, hogy nem a románok búcsúztak. A bukaresti megaláztatások után ez az agyon gyötört futballnemzet megérdemelt volna egy továbbjutást.

DVSC – Club Brugge 2004

A dátum már önmagában sokat elmond a párharc jelentőségéről. A párharc ugyanis 2004 tavaszán (!) volt. Igen, tavasszal is vannak nemzetközi meccsek. A DVSC, pardon DVSC-MegaForce hosszú idő után elsőként élhette ezt meg magyarként. Egy nagy menetelés után az UEFA-kupában jutott el idáig. Nem mindig szemkápráztató játékkal, de miután idegenben lőtt góljának köszönhetően a PAOK-ot ejtette ki, jöhetett a Brugge. Egy mondatra azért a gólnál érdemes elidőzni. Dombi zseniálisan harcolt ki 11-est, de aztán…. Aztán Éger kapufát lőtt, Szekeres mellett elment a labda, Kiss Zoltántól elpattant, de szerencsére Bajzát elé, aki bevágta (lent egy borzalmas minőségű videón). És jött a Brugge, és egy kinti 1-0-s vereség után hiába látszott a remény, itthon egy 0-0-val ment tovább a Brugge. A két csapat 8 évvel később ismét találkozott. Akkor 7-1-es összesítéssel mentek tovább a belgák…

MTK – Rosenborg 1997

A 4-1-es összesítés elsőre nem tűnik igazán fájónak, sokkal inkább simának. De ez a párharc a magyar futball minden nyomorát megmutatta. A Rosenborg a ’90-es években nagyon erős volt. Nem állíthatjuk, hogy hatalmas karriert befutó spílerekkel volt tele, de azért a 96-97-es BL-ben a 8 között a Juventus verte ki őket. Az MTK ennek ellenére a hazai első meccsen bátran felvette a kesztyűt. Vezetett 1-0-ra, aztán fordított a Rosenborg 2-1-gyel, és aztán 3-2-re fordított az MTK, amikor is sötétbe borult a stadion. És bár egy-egy percre életet lehetett lehelni a reflektorokba, a meccset nem tudták befejezni. Másnap újrajátszás, amit nem bírt az MTK. Talán a meleg is megnyomta őket… 1-0-ra nyert a Rosenborg. És bár mindenki az idegenbeli 2-1-es sikerben reménykedett, ehelyett 3-1-es vereség lett. Sima kettős vereség, pedig mi lehetett volna, ha a világítást karbantartják.

Kövessetek minket a Facebookon, és hallgassátok a podcastjeinket ezen a csatornán!

Napjaink nagy divatja, hogy a top formájukat elhagyó sztárok 3-4 éves levezetésbe kezdenek különböző komolytalan ligákban, és ezzel kis túlzással többet keresnek, mint korábbi pályafutásuk alatt összesen. Sőt, a friss Vb bronzérmes belgák keretében is akad két olyan, kifejezetten fiatal játékos, akik már Kínában bohóckodnak. A trendeknek lehet örülni vagy lehet sopánkodni is rajtuk, de mi inkább kerestünk 6 játékost, akik voltak annyira true arcok, hogy 30 körül abbahagyták a focit, és nem mentek Katarba.

Francesco Coco

Nehéz. Francesco Cocóról sokan állították, hogy ő lesz az új Maldini. Erre minden esélye meg is volt, hiszen csodásan épült fel a pályafutása: végigjárta a korosztályos válogatottakat, majd 2001-ben akkorát focizott a Milánnal a BL-ben a Barca ellen, hogy le is igazolták a katalánok, 2002-ben pedig már ő volt a kezdő balhátvéd a Vb-n. De Maldinivé válni nehéz, és ezt maga a jó öreg Paolo tudja a legjobban, aki többször hangoztatta, nem hisz abban, hogy Coco az utódja lehet, mert nem elég keményen dolgozik.
Na ez a nehéz. Coco egy majdnem Maldini volt a pályán, és egy majdnem Beckham a pályán kívül, akiről az olasz szexszimbólum, Manuela Arcuri azt nyilatkozta, ő volt az egyetlen férfi az életében, akit szeretett. Coco nem találta meg a fociban azt, amiért minden nap eggyel keményebben tud dolgozni, mint a többi olasz balhátvéd – e nélkül pedig semmit nem számítanak a nagy meccsek, a tehetség, a sárm, vége lesz a történetnek. Cocót elragadta az éjszaka, Flavio Briatore diszkójának vezetése, na meg egy valóságshow. Az vesse rá az első követ, aki nem szédült volna el a helyében. (Francesco Coco 29 évesen vonult vissza a Torinóból)

Eric Cantona

30 évesen befejezte, de Cantona pályafutása kiteljesedett, nem hagyott űrt maga után. Ő egyéni stílusban játszott, öltözködött, beszélt és amikor úgy érezte, inkább meginna egy (vagy nyolc) sört esténként, ahelyett, hogy aludni menne, és másnap edzeni indulna, na akkor azt mondta, legyen ennyi elég.
Valljuk be: nem volt jó látni Alessandro Del Pierót Indiában kóricálni a pályán, Iniesta sem lesz büszke a következő éveire, ezért becsüljük meg a Cantona féle ritka madarakat! Ő képes volt 30 évesen a Manchester Unitedből visszavonulni, gyakorlatilag ésszerű ok nélkül.
A focista menőség mértékegysége valószínűleg a Cantona (a maximum érték természetesen az 1 Cantona), és ez azért is lehetséges, mert a United után elment francia strandfoci szövetségi kapitánynak. Ja igen, és ha már ott volt, megnyerte a világbajnokságot! 

Carlos Roa

Ez is egy olyan világbajnokság volt, ahol az argentinok visszasírhatták Carlos Roát, ami nagy szó, mert Carlos sem volt egy világklasszis kapus. Ellenben ő legalább szimpatikus volt, na meg egy kicsit fura. Ő a lista kakukktojása, mert korai visszavonulása után végül visszavonult a visszavonultságból, de kezdjük inkább az elején:
Miután túlélte a maláriát, Roa belépett a Hetednapi Adventista Egyházba, aminek volt egy olyan furcsa meggyőződése, hogy 2000-ben vége lesz a világnak. Roa rendes hithű adventistaként elvonult hát a dzsungelbe, hogy ott várja a véget. Az Isten hármas sípszava azonban elmaradt, ami kicsit felkészületlenül érte Roát, aki szeretett focizni - vissza is ment volna, ha már úgy alakult, hogy élni kell - de senki nem vitt magával telefont a világvége várásra, ezért kicsit eltávolodott ügynökétől és klubjától. Végül megoldották ezt a kommunikációs válsághelyzetet, és visszatért Mallorcára. Érdekesség: a malária és a világvége után egy rákos megbetegedést is túlélt Roa, sőt utána még amatőr szinten védegetett picit.

Hidetoshi Nakata

Nakata volt az első igazi Távol-Keleti világsztár, aki a Perugia után a Roma majd a Parma és a Fiorentina játékosa is volt. 77-szeres japán válogatottként, olasz bajnokként eligazolt a Boltonba, ahol talán a  hirtelen ingerszegénnyé vált környezet hatására gondolt egy merészet, és inkább a reménybeli modell karrierjét helyezte középpontba. Tényleg jó focista volt, és ilyesmit ritkán lehet ázsiai játékosra mondani, ezért különösen durva, hogy 29 évesen szögre akasztotta a stoplist, meg az összes többi ruháját.

Sebastian Deisler

A sok vidám történet után jöjjön egy nagyon szomorú, amit először helyezzünk focitörténeti kontextusba:

1998-ban a német válogatott mélyponton volt. Az egész ország kereste a megmentőket, amikor feltűnt a ’gladbachban Sebastian Deisler. A 2000-es Eb-n leégő csapatban ott is volt az elképesztően tehetséges középpályás, de a jóslatok nem teljesedtek be, nem ő lett a németek megmentője.

Ugyanis Deisler 27 évesen visszavonult. Sajnos tehetségéhez nem párosult a profi foci másik – talán már fontosabb – követelménye, a lelki és testi keménység. Térde nem bírta a terhelést, ötször kellett operálni, a lelke meg nem bírta a folyamatos küzdelmet, az újabb és újabb sérüléseket, rehabilitációkat, és persze a hatalmas nyomást, ami ránehezedett. Bevallottan küzdött a depresszióval, ami nyilván egyben oka és következménye is volt a sérüléseknek.
Talán ott tört meg végleg Deisler, amikor a 2006-os, hazai rendezésű Vb előtt, biztos kerettagként egy felkészülési meccsen szenvedett sérülést. Ahogy a visszavonulásakor fogalmazott: „nem volt időm hibázni sem”.

Akik szerint a profi sport csupa móka és kacagás, azoknak ajánljuk Deisler két mondatát a visszavonulása utánról:

„Elvárták tőlem, hogy becsülettel küzdjek a Hertháért, mint ahogy az előző klubomnál, bár még felkészületlen voltam. Boldogok voltak, hogy az oroszlánok elé dobtak engem. Annyira boldogtalanná váltam, miközben megpróbáltam boldoggá tenni másokat. Szomorú bohócnak éreztem magam"

„A végére teljesen kikészültem, öreg voltam és fáradt. Addig futottam, míg a lábaim bírták, de már nem mehetett így tovább.”

Pablo Dani Osvaldo

Nyilván nem érhet ilyen szomorú véget cikkünk, ezért jöjjön Pablo Daniel Osvaldo, aki nálunk elnyerte a legtrúbb korai visszavonuló címet. (14-szeres olasz válogatott, többek közt Juve, Roma, Inter játékos)
Dani ellentmondásos pályafutásának 31 évesen vetett véget, indoklása szerint azért, mert zenei karrierjének építésébe kezdett. Ez a karrier most valahol itt tart:

A Világbajnokság végeztével, és az európai bajnokságok, kupák kezdete előtt (ok, ez utóbbiak esetében csak a komolyabb szakasz nem kezdődött még el) néhány hétig megint a nosztalgia kerülhet a középpontba. Ez azért is fontos, mert brit tudósok kimutatták, hogy a legendás focimeccsek segítenek a demencia elleni küzdelemben (az index itt írt róla). Ez persze minket, a Jó estét retro stábját egyáltalán nem lepett meg. Munkánk egészségmegörző szerepének tudományos alátámasztása viszont újabb motivációként szolgált. A következőkben összeszedtük azt a 10 meccset, ami minket a demencia elleni küzdelemben fog szolgálni (remélhetőleg csak néhány évtized múlva indul a küzdelem).

A lista összeállításánál egyetlen szabály volt: egy csapat csak egyszer szerepelhet. El akartuk kerülni azt, hogy esetleg csak Juventus meccsek legyenek a listán, vagy magyar válogatott (jó, magyar válogatottól az elmúlt 20 évből talán nem is tudnánk 10 emlékezetes meccset, de aki tud, írja meg).

1. Grasshoppers – Ferencváros 0-3

A hazai klubfutballnak az elmúlt két évtizedben sok nagy sikere nem volt. Elfogulatlanság nélkül lehet állítani, hogy a Fradi BL-menetelése volt ezek közül a legjelentősebb. Bár a Debrecen is volt a BL csoportkörében egyszer, de 1) az már a 32-es főtábla idején volt 2) 6 vereséggel esett ki. A Fradi meccsei közül pedig egyértelműen a nyitó meccs emelkedett ki. Ki ne emlékezne Knézy Jenő legendás mondataira, hogy „Lisztes lődd már be”, vagy hogy „Vincze Ottó jön. Lerántják. Nem lehet lerántani.” A Grasshoppers-Fradi a mostani retro generáció legikonikusabb magyar klubmeccse, amit Gren kiállítása, vagy a későbbi három nagy vereség sem homályosít el. Szomorú napokon egy hosszabb összefoglalót mindig örömmel nézünk meg (többek közt erről a meccsről is beszélgettünk Vincze Ottóval a podcastünk egyik részében, itt).

2. Liverpool – Alaves 5-4

A Gérard Houllier-féle Liverpool az ezredforduló egyik legszimpatikusabb csapata volt. Ezt még talán a legvérmesebb MU szurkolók is elismernék. Gerrard, Owen, Fowler, McAllister, Babbel és a sort még lehetne folytatni fantasztikus csapatot alkottak. A 2001-es évben 5 kupát is bezsebeltek (League Cup, FA Cup, UEFA kupa, Európai Szuperkupa és a Community Shields), igaz, a két legfontosabb, vagyis a BL-trófea, illetve az angol bajnoki cím nem volt köztük). Az 5 kupadöntő közül talán a legemlékezetesebb az Alaves elleni UEFA-kupa döntő volt, ahol az Alaves ugyan kétszer felállt a padlóról, de végül két piros lap után egy szerencsétlen öngóllal (ami aranygól is volt) kikaptak a hosszabbításban. A legendás liverpooli arcok mellett az Alavesben feltűnt Jordi Cruyff, aki pechére mindenidők egyik legjobb holland játékosának fiaként látta meg a napvilágot, így nem tudott egy egyszerű, közepes focistaként eltűnni. De hát ilyen a focista fiúk sorsa, ahogy azt korábbi posztunkban (itt) is átbeszéltük. Mindenesetre Robbie Fowler gólja örökre beégett a fejünkbe, és reméljük, nem jutunk oda, hogy kiessen belőle.

3. Chelsea – Barcelona 3-1

Zola szabadrúgása, vagy – a most már világbajnok szövetségi kapitány – Deschamps előre ívélese Flo gólja előtt mind-mind olyan jelenetek, amik kitörölhetetlenek egy retro foci rajongó életéből. Az ezredfordulós Chelsea legalább akkora kedvence volt sokaknak, mint az akkori Liverpool. Még az Abramovics éra előtt, kevesebb pénzzel, de hatalmas klasszisokkal építették fel az akkori csapatot. A Barca elleni meccsen pedig már a félidőben 3-0-ra mentek. Figo a második félidőben szépített, ami azért sejtette, hogy a visszavágó kemény lesz. Így is lett. Figo gólja az első meccsen végül hosszabbítást ért a másodikon, és a Barca jutott tovább.

4. Manchester United – Bayern München 2-1

Kinek ne jutna eszébe időnként Sami Kuffour sírása. Vagy a babaarcú Solksjaer gólja a 93. percben. A kevésbé babaarcú Jancker kapufás ollózása, amit még egy lehetetlen mozdulattal vissza akart tenni, sikertelenül. Esetleg Mehmet Scholl kapufára érkező emelése. Persze, nem véletlen, hogy a manchesteri fordítás a legfőbb emlék a meccsről, de közben hatalmas jelenetek tömege volt a meccsen. Most már orvosi javaslatra is érdemes sokszor visszanézni.

5. Juventus – Real Madrid 3-1

Ez a párosítás annyi klasszikus meccset hozott az elmúlt 20 évben, hogy egymaga megérne egy top 10-et. Legutóbb tavasszal jött össze, de feledhetetlen Del Piero állótapsos duplája is a Bernabeuban. A 2003-as párharc második meccse nemcsak a döntőbe jutást döntötte el, de meggyőződésünk, hogy magát a döntőt is. Nedved kisárgázta magát a döntőről egy teljesen felesleges szabálytalansággal, a döntőt pedig 11-esekkel behúzta a Milan. Ezen az elődöntőn viszont minden megvolt, rengeteg helyzet, sok gól, kivédett 11-es. Tényleg minden. És ahogy Del Piero megtáncoltatta Hierrot és Salgadot, hogy utána a rövidbe rúgja Casillas mellett az tényleg örökké felejthetetlen lesz.

6. Jugoszlávia – Szlovénia 3-3

Sokszor előfordul, hogy egy játékos távozása jót tesz egy csapatnak, vagyis „kimegy a fék” a csapatból. Az már ritkább, hogy ez egy kiállítás után történik. Az meg még ritkább, hogy egy csapatnál a jó öreg Sinisa Mihajlovic jelenti a féket. A 2000-es EB-n sok fantasztikus dolog mellett ez is megtörtént. A szlovének már 3-0-ra vezettek nagyrészt Zahovicnak köszönhetően (akit így hirtelen belegondolva akár a lufi csapatunkba is betehettünk volna), majd kiállították Mihajlovic-ot. Itt valószínűleg mindenki elkönyvelte a szlovén győzelmet. Kivéve a jugók. A csereként beállt Milosevic (természetesen Savo) duplájával, és Drulovic góljával 6 perc alatt egyenlítettek. A szlovénoknak meg nagyon hiányzott a végén ez az elhullajtott két pont, mert így csoport utolsóként ki is estek.

7. Olaszország – Németország 2-0

Most már szinte rendszeressé válik a VB-ken, hogy a fontos meccseken jön a semmiből egy védő, és döntő gól (vagy gólokat) szerez. ’98-ban Thuram vágott kettőt a horvátoknak. Most meg Umtiti, Varane és Pavard is lőtt gólt az egyenes kieséses szakaszban. 2006-ban az ügyeletes védő Fabio Grosso volt. A németek elleni elődöntőn a rendes játékidőben nem esett gól, sőt még a hosszabbítás első félidejében sem. A 117. percben viszont jött Grosso, és megszerezte az olaszoknak a vezetést, amit Del Piero biztosított be 4 perccel később. Aztán jött a döntő, Zidane fejese, és az olasz VB cím. Felejthetetlen.

8. Ausztria - Magyarország 0 - 2

A magyar fociban általában nem áll fenn az a probléma, mint a horvátoknál, hogy a válogatott teljesítménye lényegesen felülmúlja a klubokét. Nálunk kiegyensúlyozottan rossz mindkettő. Ezért is különösen nagy élmény volt 2016, és az EB részvétel. Az az érzés kerülgetett, mint Al Bundyt, amikor egy rendes étteremben vacsorázik: „vajon nekem miért nem jár mindig ez”. Viszont, ha már nem vagyunk ott minden labdarúgó világeseményen, legalább ezen az egy alkalmon tényleg odatették magukat a srácok. Mindhárom csoportmeccs fantasztikus volt. Az osztrákok elleni győzelmet tényleg alig lehetett elhinni. Ahogy Szalai bepöckölte, tuszkolta….

9. Anglia – Portugália 2-3

A portugálok nagy generációja ugyan soha nem nyert semmit, de olyan meccseket hozott össze, mint a 2000-es EB-n az Anglia elleni feltámadás. Pedig két fantasztikus Beckham labda után egy-egy Scholes és McManaman góllal már 2-0-ra mentek az angolok a 18. percben. A portugálok viszont még az első félidőben egyenlítettek. Először Figo egy emlékezetes megpattanó bombával szépített, majd jött Joao Pinto, aki a csukafejesek legnagyobbikával 2-2-re alakította az állást. Joao Pinto, akinél többet senki nem tett az orrtapasz iparágért, és aki a mostani VB-n már a portugál szövetség igazgatójaként jelent meg (erről itt írtunk). Aztán az 59. percben jött Nuno Gomes, és megnyerte a meccset a portugáloknak, akik ezután egészen az elődöntőig mentek, ahol Abel Xavier emlékezetes kezezése után megítélt büntetővel estek ki. Az angoloknak szomorúbb sors jutott, hiszen a románok után csoport harmadikok lettek csak.

10. Franciaország – Brazília 3-0

A VB-k története, és Zidane fejesei összefonódtak. 1998 után a 2006-os VB-n is minden ezen múlt. Mi emlékezzünk a szépre (különösen, mivel az olaszok már szerepeltek). Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hogy Ronaldoval mi volt, tényleg kapott-e epilepsziás rohamot. Tény, hogy az egész brazil csapat messze a várttól elmaradt, a franciák pedig lemosták őket. Minden idők legjobb VB-jének a döntője is emlékezetes lett így (ebben a podcastünkben részletes beszéltünk róla).

Ti melyik meccseket akarjátok elraktározni öregkorotokra?

Kövessetek minket a Facebookon, és hallgassátok a podcastjeinket ezen a csatornán!

Mit tesz az ember, ha a kedvenc csapata lemarad a Vb-ről, és különben is iszonyúan unja a mainstream focit? Hát választ magának egy hipsztercsapatot! Minden világversenynek megvoltak a hipsztercsapatai, már akkor is hipszterkedtünk, amikor nem is ismertük ezt a szót, és imádtuk Radek Bejblt meg Pavel Kukát, de azt álmunkban sem gondoltuk, hogy jön egy torna, ahol a 4 közé csak hipsztercsapat kerül. Most így történt, ennek örömére emlékezzünk meg a régi nagy tornák mainstream pukkasztó kedvenceiről!

Megjegyzés: nem túlzás hipszternek nevezni a legjobb 4 mezőnyét, hiszen a horvátok és a belgák mellett a magukhoz képest nagyon újvonalas, Southgate-el felturbózott, évtizedek óta bénázó Anglia, illetve a torna legfiatalabb csapata, Franciaország is a négy között van, és sehol egy Neymar, Ronaldo, Iniesta, Messi vagy Kroos. (Persze a jelen hipszterei a jövő mainstreamjei, bár fura, hogy bárkinek is újdonság, hogy Hazard, Kane, Mbappé vagy Modric a világ egyik legjobbja)

Kamerun - 1990

Kamerun annyira feltűnő csapat volt 1990-ben, hogy valamiért a 6 éves énem is az emlékeibe zárta őket. Utólag már tudom, hogy Kamerunnak van egy ilyen tulajdonsága, és ezért erről a Vb-ről nagyon hiányoltam őket (is). 90-ben Roger Milla tündöklése mellett is kiestek a 8 között, és később sem igen ment nekik, de valamiért azóta is sokan szeretik őket világszerte, talán az olyan arcok miatt, mint Rigobert Song, vagy a zseniális Samuel Etoo. Vagy azért mert Wome-ék ilyen mezben játszottak hivatalos meccset:

Mexikó és Kolumbia

Ez az összevonás kicsit olyan, mintha egy uruguayi blogon egybe vonnák Magyarországot és Szerbiát, de hadd legyünk ilyen politikailag inkorrektek, és beszéljünk egy kicsit arról a jelenségről, hogy minden Vb előtt az ember titkon drukkolni kezd a drogbáró arcú srácoknak, akik iszonyú magabiztossággal aprítják az ellenfeleiket, és nagyon fürgén és ügyesen mozognak a labdával, nem egyszer valódi világsztárokkal és mindig szuper karakterekkel a soraikban. Mexikó és Kolumbia ilyen csapatok, de eddig adósak maradtak a nagy kiugrással, talán ők a Vb-k örök unszimpatikus vesztesei.

Hát lehet nem szeretni ezeket az arcokat? (a képen a Mexikói csapat 2014-es edzőbája, na meg Rafa Marquez elmosódott sziluettje)

Svédország – 1994

El tudsz képzelni hipszterebb dolgot, mint amikor Henke Larsson, Dahlin (vagy hát Brolin) és Ravelli egy Madách téri kocsma pultjánál álldogál vastagkeretes szemüvegben? Nem, ez hülyeség! Ezeknek az arcoknak nem kell szemcsi, nem kell Madách tér, ők maguk a szerethető szerethetőség, a svéd stílus vegyítése a kozmopolita coolsággal. Kicsit eltávolodtunk a focitól, de lássuk be: a 94-es svéd válogatottnál nem volt és nem is lesz tökéletesebb elegye a focitudásnak és a stílusosságnak. 10 éves voltam, és 2 emlékem maradt arról a nyárról: hogy bevezették itthon a Mars jégkrémet, és hogy fejből nyomtam a 22-es svéd keretet a földvári strandon elképedve rám (fel?!) néző felnőtteknek (amúgy még arra is emlékszem, hogy véletlenül rányitottam egy félmeztelen nőre valami öltözőben).

Bulgária – 1994

A svédek szépsége csak a bolgárok csúnyaságával vetekedhet, ezért őket is imádta a nép, amikor Balakov bácsi vezérletével hatalmas meglepetésre a 4-be hipszterkedték magukat, csak azért, hogy soha ne felejtsük el ezt a két arcot: 

Csehország – 1996

A közép-európai álom sajnos nem nálunk vált Eb ezüstéremmé, hanem kicsit feljebb, a cseheknél, de azt hiszem, a visszafojtott irigykedés közepette is el kell ismernünk: 96-ban legenda született, akit Pavel Nedvednek hívnak. Nedved akkora ember, hogy órákig lehetne sorolni hőstetteit, de most legyen annyi elég, hogy közép-európaiként lett aranylabdás, aki a másodosztályba is követte a Juventust, hogy aztán napjainkban a csapat igazgatója legyen. Nedved mellett a 96-os ezüstcsapatban tört be a semmiből a világelitbe többek között Bejbl, Kuka, Poborsky, Smicer vagy Berger.

Igen, ez is egy életút:

Horvátország – 1998

A blog kollektívánkban makacsul hiszünk abban a kissé kétes - és magunk által felállított – geopolitikai elméletben, hogy az egész délszláv balhéra azért volt szükség, hogy Bobanék ne indulhassanak egy válogatottban Szavicsevicsékkal, mert akkor az valami iszonyú egyenlőtlen küzdelembe torkollt volna a világ többi részével szemben. De tényleg, álmatlan éjszakákon érdemes kipróbálni, hogy állna össze a Nagy-Jugoszláv válogatott olyan 1998-2000 tájékán, vagy akár 2018-ban, amikor mondjuk Bosznia tud olyan játékosokat delegálni, mint Dzeko és Pjanic. Visszatérve: az a horvát csapat 98-ban valami félelmetesen erős volt, és eszement nagy karakterek alkották, talán éppen amiatt, mert a fiatal horvát állam játékosaiban elképesztő akarás volt, hogy megmutassák magukat a világnak – sikerült.

Uruguay - 2010

A 2010-es Vb valamiért nagyon furcsára és nem túl emlékezetesre sikerült, szinte alig maradtak emlékfoszlányok a vuvuzela zajon kívül. Üde színfoltot talán a 4-be jutó Uruguay jelentett, akik a Forlan-Cavani-Suarez klaszikus hármassal rohamoztak, olyan megbízható verőemberekkel a hátuk mögött, mint Godin, Lugano vagy Maxi Pereira. Kicsi ország, 2 ősidőkbeli Vb cím, korszakos zsenik – ideális hipszter csapat, kár, hogy csak negyedikek lettek, és kár, hogy a vuvuzela zajba oltott tikitaka altatta el a fél világot ezen a Vb-n.

Fontos UPDATE: Facebook oldalunkon kommentben jelezte a Jenkifoci oldal, hogy szerintük a '94-es amerikai válogatott a hipszterség eddigi csúcstartója. Bizonyításul az alábbi képet küldték nekünk, és ezt látva el kell ismernünk, igaza van a kollégáknak:

És akik nem hipszterek:

Ha egy kiscsapat nagyot dobbant, az nem mindig váltja ki a világ szimpátiáját. Emlékezzünk a 2004-es Eb-t szétforgácsoló, a világnak aztán egy értelmes focistát nem adó Görögországra, vagy a minden idők leggusztustalanabb gusztustalanságát összegusztustalankodó Dél-Koreára, akik teljesen nyilvánvaló csalásokkal ejtették ki a 2002-es Vb-ről a spanyolokat, a portugálokat és az olaszokat!

Talán Di Livo is éppen azt ordítja az olasz-korea végén, hogy „nem.minden.kiscsapatnak.van.ott.a.helye.a.világelitben!”

 Kövessetek minket a Facebookon, és hallgassátok a podcastjeinket ezen a csatornán!

Csordogált a nem túl izgalmas Horvátország-Dánia mérkőzés, mikor is a meccsbe kicsit belefásuló ifjabb Knézy Jenő meglepetten konstatálta, hogy Suker ül a lelátón, és „hogy megöregedett”(a ’98-as VB-ről itt beszéltünk). Egy biztos: blog csapatunk tagjaival ilyen soha nem fordulhatna elő! Mi ugyanis pontosan tudjuk, hogy a régen a Focivilág poszterein figyelő sztárok ma milyen állapotban vannak és mit csinálnak. Brolin dagi, Vieri strandfocizik Miamiban, Vincze Ottó pedig gyerekekkel focizik éjjel-nappal (Ottóval podcastünkben beszéltünik, itt). És persze mi nem a góloknál pattanunk fel a fotelből, hanem ha meglátunk egy régi kedvencet, amint egy nemzeti csapat kispadján kötelességtudóan végzi feladatát, immáron mint háttérember, egyszerű szürke egér.

Lássuk tehát, kik azok a sztárok, akik egy-egy  nemzeti szövetség alkalmazottjaként, szerény visszavonultságukban szolgálják tovább hazájuk (vagy egy másik ország) csapatát (a mostani VB és a '98-as összehasonlítást itt tettük meg egy podcast keretében)!

 Mrmic, Olic – Horvátország

A világ szeme a Real csillagán, Kovacicon volt, aki éppen beállni készült a dánok ellen, de a miénk a mellette lázasan magyarázó Ivica Olicon. Pár percig elsötétült a képernyő, és csak a régi emlékek cikáztak, amíg Modricék egyre görcsösebben meneteltek a tizenegyesek felé. Olic játszott vagy 250 meccset a Bundesligában és 104-et a horvát válogatottban – ehhez képest furcsa, de nekünk leginkább arról emlékezetes, hogy semmiről sem emlékezetes. Csatárként kevés gólt rúgott, még kevesebb sorsdöntőt, de bírtuk, és valószínűleg az edzői is. (funfact: Olic egy Davor nevű településen született)

Bár csak 14-szeres horvát válogatott Marjan Mrmic, nekünk azért van olyan barátunk, aki nem egyszer kiabálta bele minden ok nélkül az egykori kiváló kapus nevét a pesti éjszakába. Mrmic ma a stábban dolgozik, nem meglepő módon kapusedzőként.

Bierhoff, Kopke – Németország

Mindenkinek vannak szuperképességei, és nagy kérdés az életben, hogy az élet milyen területén és mire használhatóak ezek. A mi szuperképességünk, hogy egy takarásban lévő, háttal álló fószerról bármikor megmondjuk, hogy ő egy egykori híres focista staffos pólóba öltöztetve. Sajnos ezzel a szuperképességgel nem lehet túl sokra menni, max cikket írni a témában.

Volt két arc, akik kiszúrásához nem kellett extra skill. Ők Bierhoff és Köpke, akik egyrészt nagydarabok, másrészt ezen a VB-n aktívan dulakodtak a svédekkel, amikor éppen nem a saját szurkolóikkal veszekedtek. Ha idáig eljutottál a cikk olvasásában, akkor reméljük nem kell bemutatni a két urat, nem is tesszük.

Henry – Belgium

Blogunknak szigorú alapszabályai vannak. Például az, hogy egy-egy tartalom előállításába csak a minimális mennyiségű google-munkát tesszük bele. Talán az az ökölszabály, hogy ellenőrizni ér, de új információt begyűjteni már nem annyira (najó, Olic születési helyét muszáj volt begyűjteni).

Henry-t még a magyar kommentátorok is észrevették, így nekünk nem kellett csukott szemmel a cipőjéről megismerni, de azt nem tudjuk, miért éppen Belgium, és mit is csinál ott az isteni Thiery, de ott van, az tény. Az említett szabályaink miatt nem ástunk a történet mélyére, de ha ti netán tudtok többet, írjátok meg – azért kíváncsiak vagyunk.

Thomasson – Dánia

Thomasson már bekerült a lufi válogatottunkba (korábbi blog cikkünk a témában itt), és az „öreg” Sukerrel meg Schmeichel faterral (aki meg az apa-fia válogatottunk kapusa) együtt ő is feltűnt a dán-horváton. Na így lett ebből a kicsit nézhetetlen meccsből a VB számunka eddig legérdekesebb darabja.

Edu, Taffarel - Brazília

Ez már gyanús, már-már sorminta. Ha van egy egykori kiváló mezőnyjátékos a stábban, akkor gyakran ott van egy régi kapus játszótársa is.

Ki ne emlékezne az arsenalos Edura, aki most a brazilok kispadján látható, méghozzá egy másik legendával, a focitörténelem talán leggyengébb világbajnok kapusával, Taffarellel.

Marchena, Celades - Spanyolország

Magunkat ismerve biztosan lesz egy Figo válogatott, ahol összeszedjük a történelem nagy árulóit De La Penától Celadesig – de addig is Celades bekerül ebbe a válogatásba is, mert ő a Hierro bácsi által a semmibe vezetett spanyol válogatott egyik team tagja. Hierrot csak azért nem említjük külön, mert a háttérből eléggé az előtérbe került, így a szürke egér státuszra biztosan nem szolgál rá.

No meg Marchena, aki ritka genyó játékos volt, ennek megfelelően nagyon szerettük, kár, hogy repülni fog az egész stáb.

Joao Pinto - Portugália

Az ellenőrző google-munka közben egyre inkább kerülgetett minket a kétely, hogy csak álmodtuk, hogy Joao Pintót láttuk fehér szépingben a portugál kieséstől falfehér arcok között. Nyilván nem álmodtunk, ott volt régi nagy kedvencünk, aki valami igazgató a portugál MLSZ-ben.

Kihagytunk valamit, ti kiszúrtatok esetleg még egy régi arcot a kispadon? – írjátok meg, boldogok leszünk. A végére pedig egy kis arckép csarnok.

Kövessetek minket a Facebookon, és hallgassátok a podcastjeinket ezen a csatornán!

Az idő múlását talán a foci idolok öregedése szemlélteti a legjobban, régi kedvenceink mai képei a galériában: