Mert régen minden jobb volt...

Jó estét - retro foci blog

A 11 legfontosabb retrofoci esemény 2019-ben

2019. december 15. - JoEstetRetro

Egy retrofoci rajongó időérzékelése egészen sajátos. Az éppen nagyon hype-olt Watchmen sorozat Dr. Manhattenjéhez hasonlóan ugyanis mi is egyszerre éljük a különböző idősíkokat: nézzük a Leverkusen-Juventust, és a 90 perc során kétszer kiabálunk igazán hangosan, amikor Ballackot mutatják a lelátón, aztán amikor Nedvedet.

Ebből következően nagyon fontos, hogy milyen események történtek idén, amik valójában 10-20 éve történtek - azaz jöjjön a retrofoci rajongók 2019-es best of esemény gyűjteménye!

1. Régi kedvencek a kispadoknál

Guardiola volt az első olyan ex-játékos (na jó, Vialli játékos-edzőként nyert KEK-je azért még idefér), akit a generációnk még játékosként követhetett, aztán valami nagyon nagyot dobott edzőként is. Utána persze jöttek a többiek, és egyszerűen imádjuk a régi arcokat öltönyben vezényelve látni a pálya szélén az őrjöngő Contétól az elegáns Vieira-ig. 

De mi volt ezen a téren 2019. legnagyobb történése? Mi arra szavaztunk, hogy a Chelsea-Arsenal-ManU vonalon kialakult Lampard-Ljungberg-Solksjaer triónál csodálatosabbat álmodni sem mertünk volna. Talán csak azt, hogy Ljungberg ismét piros hajjal sokkolja a szurkolókat. https_images_saymedia-content_com_image_mty3otyxmziynza3nzu2nde2_lampard.jpg

2. Buffon visszatérése

Buffon, a köztünk élő retrofoci. Nézel egy meccset, nem történik semmi, és a kommentátor spontán elkezd sztorizni, hogy amikor a kapuban álló úr 1998. telén a moszkvai hóesésben bemutatkozott az olasz válogatottban, akkor az ellenfél csatára éppen -3 éves volt. Gigi Buffon 2019-ben, 41 évesen visszatért a Juvéba, abba a csapatba, amit friss világbajnokként, pályafutása csúcsán is elkísért az olasz másodosztályba - hátborzongató sztori, olyan, ami a mai fociban már elképzelhetetlen. 

un-jovencisimo-gianluigi-buffon-hace-una-parada-en-el-rusia-italia-de-1997.jpg

3. Játékos gyerekek

Az előbb említett Buffon a közelmúltban játszott két volt pármai legenda-társa, Enrico Chiesa és Lillian Thuram fia ellen is. Na ez is durva. Mi pedig imádjuk a régi kedvencek fiainak pályafutását figyelni, a teljesség igénye nélkül, idén rájuk figyeltünk különösen: az említett kis Chiesa és kis Thuram, Justin Kluivert, Ionis Hagi, Giovanni Simeone, Federico Di Francesco.

És persze nagyon várjuk Daniel Maldini bemutatkozását tétmeccsen a Milanban, hiszen ő már a harmadik generációja a Maldini klánnak!

4. Akikért nagyon szorítunk

Egy megrögzött focirajongó számára az ikonikus játékosok olyanok, mintha távoli rokonok lennének. Tényleg nehezen viseltük Antonio Reyes tragikus halálát, és rettentően izgultunk Casillas felépüléséért.
És van a két legenda, akik együtt játszottak a fantasztikus Mancini-Katanec-Vierchowood-Pagliuca féle Sampdoriában, és most nagyon kell szorítanunk értük!

Két szuper ember, akikről soha nem gondoltuk, hogy bármilyen csatában alulmaradhatnak. Sinisha Mihajlovic a legkeményebb, Vialli a legcoolabb arcok egyike, ezért különösen lehangoló volt olvasni a betegségükről szóló híreket.

Sinisha emberfeletti, és rá jellemző, módon még a kemoterápia idején is a Bologna edzője maradt, és pár hete már a kispadhoz is oda tudott állni. Vialli állapota sajnos aggasztóbb, minden retrofoci rajongó szorítson érte!

5. Válogatottak

Sajnos a modern foci egyik rákfenéje, hogy a klubok ereje egyre nő, míg a válogatottak egyre kisebb hangsúlyt kapnak, és a nagy tornák sem hozzák az ezredfordulón megszokott szintet.

Idén mi mégis reménykedni kezdtünk. Ugyanis a 2020-as Eb mezőnyében nagyon erős csapatokkal mennek majd a klasszikusan erős válogatottak, Belgiummal kiegészülve. A béna lebonyolítás, a helyszínek kaotikussága, a kvalifikáció érthetetlen volta persze minket is aggaszt, de ha megnézzük, milyen erőket vonultat fel a francia, német, belga, spanyol, olasz, angol, holland és horvát csapat, akkor bízhatunk egy 2000-es Eb-hez mérhető színvonalú tornában!

6. Az Ajax

Pont most estek ki a BL-ből, mégis a 2019-es év egyik legszimpatikusabb jelensége volt az Ajax BLmenetelése (még az előző kiírásban). Ugye egy rajongónak sem kell bemutatni a '95-ben BL-t nyerő társaságot Seedorffal, Davidssal, Kluiverttel. Az Ajax most nem juthatott fel a csúcsra, de ismét egy nagy generációt adott a focielitnek, De Ligt, De Jong, van den Beek méltó utódai lehetnek Seedorféknak, és ez retro-perspektívából nagyon is jó dolog. 

7. Játékosedzőség

Vannak jelenségek, amikről azt gondolhatnánk, a mai kegyetlenül profi focivilágba egyszerűen már nem fér bele, és csak egy romantikus emlék marad. Ilyen az egyik kedvenc focis dolgunk: a játékosedzőség intézménye. Ugye ti is emlékeztek a már említett Viallira a Chelsea-ből, vagy éppen Kiprich Kipura a Tatabányából?

Hát most egy nagyon komoly arc, Vincent Kompany lépett a játékosedzőség cool mezejére, és nem is akárhol, a sokszoros belga bajnok Anderlechtnél! Maximális tiszteletünk. 
screenshot_5.pngVialli éppen edzést vezényel magának. Ja és még néhány világát nem tudó játékosának, mint Zola, Ferrer, Wise és Deschamps.

8. Játékos Insták

A szféra, ahol összeérnek a modern kor vívmányai és a régi nagy idők figurái. Már külön posztban is foglalkoztunk a kedvenc ex-játékos Insta profiljainkkal, így csak röviden szeretnénk kitérni arra, hogy a régi arcok bizony maguk töltik a contenteket, és így egészen szórakoztató bepillantást nyerhetünk a visszavonult csillagok világába.

A legkomolyabb versenyző Bobo Vieri, akinek az Instája egyszerre mutatja meg az élet értelmét és teljesen céltalan értelmetlenségét. További erős versenyzők: a sportmániás Lizarazu, a politikus Kaladze, az elmebeteg Evra és persze minden listánk főszereplője, az isteni Eric Cantona.

(Ivan Zamorano és Nuno Gomes pedig a mi Instánkat is like-olta!!!)
bobo5.pngBobo Instája a minden retrofocisnak kötelező!

9. Sztárok Magyarországon

Egy rendes retro-foci rajongó pontosan tudja, hogy a mai mainstream sportmédia valami elcseszett paródiája a sportvilágnak, így nem az ő lelkes percepciójuk szerint szeretnénk beszélni a jelenségről, amikor Ronaldinhótól Cafúig nálunk turnéznak az egykori csillagok.

Ez szerintünk szomorú. Ha egy ilyen arc Magyarországra jön Zs kategóriás PR eseményekre, hogy lenyilatkozza, milyen tehetségesek a magyar gyerekek, milyen szép Budapest, és milyen csodálatosak a magyar nők, majd farmerban dekázik hármat, az iszonyú szomorú. Az azt jelenti, hogy ezeknek az embereknek elfogyott a pénze, és most ebből kell élniük.
(Zambrotta is volt idén Pesten piárkodni, ezt a tényt próbáltam ignorálni. Tényleg biztos vagyok benne, hogy gyerekkorom második kedvenc játékosa csak egy szabályt erősítő kivétel.)

10. Daniele De Rossi Dél-Amerikában

DDR eleve fontos alakja a fociéletnek, hiszen klubhűségével, játékfelfogásával, a 2006-os vb címével a régi nagy idők egyik itt hagyott dinoszauruszaként tekinthetünk rá.

És képes volt emelni a tétet: 36 évesen eligazolt a Boca Juniorsba. Hogy mennyire ritka, amikor európai sztár Dél-Amerikába igazol, arról külön posztban értekeztünk.

11. Olasz reneszánsz

Jó, mi elfogultak (értsd: Juventus drukkerek) vagyunk. De véleményünk szerint a focivilág akkor van a helyén, ha az olaszok klub és válogatott szinten is erősek (és ezt igaznak gondoljuk a francia, német, spanyol, angol focira is!). Ha valaki szkepszissel fogadná ezt a kijelentést, gondolja végig az ezredforduló környékének legfontosabb játékosainak listáját, és számolja meg, hányan játszottak akkoriban olasz csapatban!

Az olasz foci 2006 után sajnos lejtmenetbe került, de most úgy tűnik, a sztárok újra kezdenek visszatérni a Csizmába, és ami ennél is fontosabb, felnövőben van egy új válogatott generáció, olyan nevekkel, akikről még sokat fogunk hallani. Mancini kapitány keze alatt minden selejtezőjét megnyerte az olasz válogatott, és reméljük, hogy a 20 év múlva íródó retro posztjaink főszereplői lesznek Barella, Sensi, Pellegrini, Zaniolo, Tonali, (kis) Chiesa, Romagnoli, Donnarumma, vagy éppen a kapitány névrokona Gianluca Mancini. 

Mondtam, hogy a retrofoci-agy több idősíkban gondolkodik egyszerre!

11 európai focikedvenc Dél-Amerikában

Latin-Amerikát megjárt európai kedvencek csapata

Az ünnepek közeledtével mindenki kényszerét érzi annak, hogy éves legekkel foglalkozzon. Mi csak egy nagyon picit ülünk fel erre a vonatra. Az év legnagyobb átigazolási szenzációja volt, hogy Daniele De Rossi a Bocába igazolt. Az év további átigazolási eseményeivel nem is foglalkoznánk. Helyette inkább ennek jelentőségével. A foci kereskedelem ugyanis annyira egyoldalú, hogy kifejezetten ritkaság számba megy az Európából Latin-Amerikába igazolás. Az meg külön tiszteletet érdemel, ha valaki nem Katarba, Kínába stb. megy pályafutása végén. Nézzünk egy csapatot a legjobb példákból.

Hogy mennyire ritka ez az iránya a focista-áramlásnak, az számunkra is akkor derült ki igazán, amikor elkezdtük összerakni a csapatot. Alapelvünk az volt, hogy az számít európai játékosnak, aki európai válogatottban játszott. Így is kifejezetten nehéz feladvány volt összerakni egy csapatot. Több esetben kényszermegoldásokat alkalmaztunk. De Rossit magát például bekknek hátra vittük. Végül is egy némiképp furcsa 3-5-2-vel hoztunk össze egy csapatot. Kommentben nagyon várjuk a jobb megoldásokat.

Waltner Róbert

Hát igen, kezdjük a legnagyobb kényszerrel. Waltner Róbertet betettük a kapuba. Ez nyilván többszörösen visszás, mert egyrészt csatár, másrészt pedig igazán sok időt nem töltött hivatalos meccsen a Bocaval a pályán. De mégis csak leigazolta a Boca. Mellette szólt továbbá: 1) hogy Campos óta a LatAm világban nem ritka a csatár-kapus pályafutás vonal; 2) hogy mindenképp beakartuk tenni, de ahogy később látni fogjuk, a csatársorba nem nagyon fért; 3) hogy a kaposvári "csöves csapat" edzőjeként tudja, milyen amikor kényszermegoldásokat kell alkalmazni, és biztosan megért minket. Waltner egyébként a Bocán kívül a legtöbb magyar csapatban játszott, és egyszer bajnok, egyszer pedig gólkirály lett. (ez a kép pedig kihagyhatatlan)

wr.jpgJuanfran

A védelem oszlopa ebben a csapatban biztosan Juanfran lesz, mert ő az egyetlen igazi védőnk. Ő is idén került Dél-Amerikába, bár kisebb publicitást kapott az esemény, mint De Rossi esetében. Nem is akárhova ment, hanem a nemzetközi szinten legeredményesebb brazil klubba, a Sao Pauloba. Hogy mennyire ritkaság számba megy az ilyen irányú igazolás, azt jól jelzi, hogy a klubban ő a második spanyol játékos. Az első Fernando Carazzo Castro volt. 1936-ban. Ha már védelem, nem került rossz helyre. Dani Alves mellett játszik.

juanfran.jpg

Daniele De Rossi

De Rossi átigazolása azért is volt hatalmas jelentősségű, mert vele újabb lépést tettünk az egycsapatos legendák kihalása felé. Így hirtelen már csak Messi és Akinfejev jut eszembe, de Messi azért elég mainstream, Akinfejevet meg ugye láttuk a Fradi ellen Moszkvában. De Rossi távozását viszont még Juve-drukkerként is megkönnyeztük. Egyrészt nem felejtjük el a 2006-os VB-t neki. Másrészt, hogy az egyik legjobb mentalitású játékos volt a történelemben. Gyakorlatilag mindent tudott a középpályán, amit lehet. Elképesztő felfutások, kőkemény belépők (ha már a 2006-os VB), fantasztikus labdák. Épp ezért attól sem félünk, hogy megoldja a hátvéd feladatokat, amúgy a Romában már előfordult, hogy a védelem közepén ténykedett. 

George Saunders

Összeállítási nyomorunk a hátvédsorral véget ér, amit egy ismeretlen angol sráccal zárunk, akinek viszont baromi jó az élettörténete. Az Arsenalról álmodott, aztán a család Spanyolországba ment még gyerekkorában, ahol hirtelen lett egy Villareal, aztán Torre Levante és Espanol. A kalandos kezdetbe belefért az is, hogy ő lett az első katalán válogatott brit (pl. Krkic-csel és Jordi Albaval egyszerre). Felnőttként nem különben izgalmas pályát folytatott. A spanyol folytatás rövid idő után egy éles váltással Kolumbiában folytatódott egy barát javaslatára. Ott is megjárt néhány klubot, de végül az Envigadoban megtalálta a helyét. Ugyan középpályás, de ilyen pályafutással megoldja a hátvéd posztot is.

Pep Guardiola

Nehéz újat mondani a Brescia legendájáról, aki később edzői karrierbe kezdett. George Saunders-hez hasonlóan volt katalán válogatott játékosként, ami kevésbé meglepő, hiszen született katalán. Ami talán kevésbé tudott, hogy a karrierje nem csak a hosszú barcelonai évek után elindított Brescia-Roma-Brescia kanyar miatt érdekes, hanem hogy jóval Dzsudzsák előtt igazolt a Közel-Keletre. Ezt viszont még a végére megfejelte egy mexikói kalanddal (szép mentés!). Fél évet játszott a méltán híres Dorados de Sinaloa színeiben, igaz, ez a sérülései miatt összesen 10 meccset jelentett. A szezon végével ráadásul a klub ki is esett az első osztályból. Azóta egyszer visszajutott, majd megint kiesett az első ligából, így Sinaloa állam továbbra sem a Dorados-ról híres.

guardiolamx2018.jpg

Ledesma

Bár született argentin, Ledesma csak az olasz válogatottban játszott (felesége olasz), így megkérdőjelezhetetlen a helye a csapatban. Igaz, egyetlen válogatott meccsel a háta mögött, nem lett igazán meghatározó tagja a csapatnak. A karrierjét még a Bocaban kezdte, de aztán még ifiként került Olaszországba, konkrétan a Leccébe. Meghatározó játékos aztán végül a Lazioban lett, ahol két kupa-győzelemig jutott. Bár argentin származású, mégsem Argentinában élte meg a dél-amerikai játékoskalandot. Egy röpke 4 hónapra a Santos-ba került, amikor a Lazio már túl sok volt.

cristian_ledesma.jpg

Camoranesi

Ledesma mellett még Camoranesi és Osvaldo volt az utóbbi időben az a két játékos, aki argentin származásúként olasz válogatott lett. Nyilván közülük minden tekintetben Camoranesi volt a sikeresebb. A hosszú juvés évek alatt természetesen megnyert mindent Olaszországban, és ha nincs az a bizonyos Nedved eltiltás, valószínűleg BL-győztes is lenne. De így csak egy BL-ezüst jutott neki. Az olasz válogatottal pedig ott volt 2006-ban, és tevékeny részese volt a győzelemnek. Az ünneplésben még a haját is engedte levágni. A többiekkel szemben neki Dél-Amerika nemcsak egy kitérő volt. Ott kezdte, és ott is fejezte be a pályáját.

Clarence Seedorf

Bár Paramariboban született, Hollandiában nőtt fel, holland válogatott volt, és csak pályája legvégén került Dél-Amerikába, a brazil Botafogoba. Máig az egyetlen játékos, aki három különböző klubbal is nyert BL-t (az Ajax-szal, a Reallal és a Milannal is). Gyakorlatilag a komolyabb klubjai közül csak az Interrel nem nyert BL-t. A Botafogo után azonnal bedobták a mélyvízbe, és a Milannál lett edző. Ez nem tartott sokáig. Azóta pedig rengeteg csavarral teli edzői pályát visz Kínától Kamerunig. Ha egyszer megcsináljuk az okosak csapatát, ott is tuti helye lesz. Hat nyelven beszél, a Bocconin szerzett üzleti mester diplomát, és csak Professzornak becézték a Milanban.

Luis Garcia

Luis Garcia pályája is meglehetősen kalandosan alakult. A világ országainak nagy részében játszott. Valahogy sehol sem tudott igazán megragadni. Ezzel együtt is behúzott egy BL-sikert, azon a bizonyos isztambuli meccsen, ahol a Liverpoollal 0-3 után álltak fel. Abban az évben egyébként 5 gólt lőtt a BL-ben, végig játszotta a döntőt is, abszolút alapember volt. Aztán fokozatosan került ki a Poolból, először még egy teljesen vállalható Atleticós igazolással, majd egyre kevésbé vállalható irányokba ment tovább. Ennek még a komolyabb állomásai voltak az UNAM és a Puebla a mexikói első osztályban. India meg Ausztrália utána már nehezebben értelmezhető. Mi azért a szépre emlékezünk.

Osvaldo

Osvaldo élettörténete is filmet kíván, és persze hogy egy ilyen összeállításba is befér. Azon túl, hogy 30 évesen visszavonult, mivel inkább a "disco-lifestyle"-ra szavazott, fontos róla tudni, hogy Argentinában született, de egy távoli rokonnak köszönhetően jogosult volt az olasz állampolgárságra. Így már 20 évesen Bergamóban találta magát. Aztán pedig letolt egy full értelmezhetetlen karriert, rengeteg állomással, egy olyan scudettoval a Juventus-ban, ami azért inkább a jókor volt jó helyen tipikus esete, hogy végül a Bocából visszavonulva zenei karrierjére koncentrálhasson. Az olasz válogatott elmúlt évtizedbeli nehézségeit jól mutatja, hogy első válogatottságakor Balotelli helyet hívták be. A magánélete sem kevésbé cifra. Három gyermek, két elhagyott nőtől a jelenlegi lista.

Trezeguet

A lista sokat elmond az argentin foci problémáiról, hiszen a játékosok fele akár argentin válogatott is lehetett volna. Trezeguet, bár Franciaországban született, Buenos Aires-ben nőtt fel argentin szülők gyermekeként. Aztán a felnőtt karrierje már elég gyorsan visszavezette Franciaországba. Ha már ott volt Vb-t és EB-t is nyert a válogatottal. Azt az EB-s aranygólt biztosan nem felejtjük soha. 5 éve Monaco után pedig majdnem minden tekintetben felért a csúcsra. A Juvéval csak a BL-trófea hiányzott, és még a B-be is ment a csapattal. Karrierje vége kalandos lett, de mentségére, ebben azért két komoly, argentin csapat is benne volt.

Ha tetszett a poszt, olvass további 50 focisztorit új, Még 50 focisztori című könyvünkben. Kapható a Libriben.

borito_terv_mezes_2.jpg

 

11 legendás játékos az NL csoportunkból

A Nemzetek Ligája csoportunk retro tizenegye

A Nemzetek Ligája sorsolás kifejezetten kedvezően sikerült magyar szempontból. Ez persze nem azt jelenti, hogy biztosan kijutunk, de az esély legalább a sorsolás után is megmaradt. Pedig a nevek egyáltalán nem hangzanak könnyűnek, hiszen Romániával és Bulgáriával is egy ágon vagyunk Izland mellett. De szerencsére ezek a csapatok nem épp fénykorukat élik. Sőt, talán az elmúlt 30 évben épp most a leggyengébbek, leszámítva persze Izlandot (mondjuk Magyarország esetében is nehéz eldönteni, mikor épp mennyire gyenge). A szebb napokra emlékezve összeraktuk a csoport a retro álomválogatottját – persze kis részrehajlással.

Érdekes módon az összes országban inkább támadó szellemű játékosok voltak igazán nagyok ebben az időszakban, úgyhogy egy 3-5-2-őt választottunk, ahol a középpályán így is többen összevesznének a labdán, és mondjuk Berbatov még így is kimaradt.

Király Gábor

A szívünk persze hazahúz, úgyhogy ki mást tettünk volna be a kapuba, mint Király Gabit. Ezen a poszton ráadásul egyik országban sem volt akkora extraklasszis az elmúlt 30 évben, akinek vitathatatlanul helye lett volna. Stelea ugye elég mozgalmas karriert futott, Lobont meg elég sok sérülés miatt sohasem tudott teljesen kibontakozni. Gabinak viszont sohasem felejtjük, amikor az első válogatott meccsén fogta Polster büntetőjét. Ahogy a 2016-os EB-t sem. Azt a stabilitást, magabiztosságot, amit ő adott.

Trifon Ivanov

Trifon, ahogy az összes általunk választott bolgár, tagja volt annak a bizonyos ’94-es csapatnak, amelyik a végén éppen lecsúszott a bronzról. Ok, 0-4 volt, de akkor is bronzmeccsen. Trifon pedig a korszak legjobb bolgár védője volt. 1996-ban még az ország legjobb labdarúgója címet is elnyerte. Nem utolsósorban azért, mert a Rapid Wiennel éppen ebben az évben jutott KEK-döntőbe, amit aztán a PSG ellen 1-0-ra elvesztettek. Hozzá kell tenni, egy elég potyaszagú góllal, amit N’Gotty vagy 35-ről eresztett meg Djorkaeff legurítása után, és Konsel eléggé benézte. De hát nem akármilyen Párizs volt az Lokóval, Djorkaeffel, Rai-val, Lamával. Érdekesség, hogy a kezdőben Trifonon kívül egy légiós volt a Rapidnál: egy bizonyos Carsten Jancker. Trifon fájdalmasan hamar, 50 évesen meghalt infarktusban, de mi sosem felejtjük.

trifon.jpg

Gheorghe Popescu

Válogatottunkban a védők igazi KEK-specialisták lettek. Popescu éppen egy évvel Trifon után játszott KEK-döntőt, ugyanúgy a PSG ellen. A nagy különbség, hogy ő a Barcelona színeiben győztesként hagyta el a pályát. Az eredmény ugyancsak 1-0 volt, gólszerző pedig nem más, mint az igazi Ronaldo. Önmagában már ez is sokat mond. Bekerülni abba a Barcelonába többek közt Figo, Ronaldo, Vítor Baia és a többiek mellé elég komoly kis ajánlólevél. Az ilyen arcok miatt is imádtuk a KEK-et, amiről könyvünkben is írunk. Emellett 6-szor volt az év játékosa Romániában, nyert bajnokságot Romániában, Hollandiában és Törökországban is. És persze tagja volt annak a ’98-as román válogatottnak, amelyik Anglia és Kolumbia előtt lett csoportelső, hogy aztán a 16 között kikapjon a későbbi bronzérmes horvátoktól.

Dan Petrescu

A védelmet nem is zárhatja más, mint Dan Petrescu. Nemcsak azért, mert ő volt az egyetlen román játékos, akit kifejezetten kedveltem, de a KEK - mint a védelmet összekötő kapocs - nála is megjelenik. Petrescu a 90-es évek második felének Chelsea-jében volt abszolút alapember. Így ott volt az 1998-as KEK-döntőben is, ami változatosság kedvéért 1-0-ás eredményt hozott. Ebben az esetben a Chelsea nyert Zola góljával a Vfb ellen. Ezt a Chelsea-t azért is imádtuk, mert a retro időszakunk egyik legkomolyabb jelensége, a játékos-edző szerepkör itt megjelent a zseniális Viallival. Talán mondani sem kell, hogy annak a bizonyos ’98-as szőke román csapatnak is a tagja volt Petrescu. A képen 2-es mezben.

roman_1.jpg

Dárdai Pál

A mi Palinkat több okból sem tudjuk kihagyni egy ilyen csapatból. A legfőbb ok, hogy az ő mentalitása a legnagyobb hiánycikk a magyar fociban. Munkával tényleg nagyon sok minden ellensúlyozható. Ő megmutatta, hogy hogy lehet magyarként is egy topligás klubban legendává válni. És lehet, hogy még a kortárs magyar játékosok közül sem az övé legnagyobb eredménylista, de ő lett egyedül valódi klublegenda.

pali.jpg

Lisztes Krisztián

Hogy mennyire összekötötte csapatunk útját a KEK: Lisztesről az első és legfontosabb, hogy ott volt (bár csak a keretben) a Vfb-ben a ’98-as KEK-döntőn, amin ugye a Petrescu-féle Chelsea nyert. Persze róla nem ez az első, ami eszünkbe jut, hanem hogy „Lisztes lődd már be”. Talán senki nem vitatkozik azon, hogy az elmúlt 30 év legnagyobb magyar klubteljesítménye volt a ’95-ös BL-menetelés. Az akkor még 16 csapatos sorozatban ott lenni a csoportban már maga csúcs volt. Aztán az 5 pont, meg a Real elleni X a hab a tortán.

Jordan Lecskov

A jellegzetes, karakteres arcú Lecskov szintén kihagyhatatlan egy ilyen összeállításból. A ’94-es vb-n éppen az ő góljával mentek tovább a 4 közé a bolgárok a németek ellen. Itt már ugye elfogytak, és a maradék két meccset elvesztették, de azt hiszem, kiegyeznénk mi is egy ilyen elfogyással mondjuk 2022-ben. A rossz nyelvek szerint egyébként ez a csapat végig itta, dohányozta a vb-t, ami azért segített az elfogyásban. Lecskov arca mindenesetre önmagában még nem tudta cáfolni ezt a pletykát. Ezzel együtt is a Mágusnak (valószínűleg Verebes tiszteletére) becézett játékos tényleg zseniális irányító volt. Nem véletlen került a HSV-be, majd Marseille-be. Az élete aztán más irányt vett. Már karrierje végén is volt némi elszámolási vitája a Besiktassal, aztán meg szülővárosa polgármestere lett. A helyiek ennek nem felhőtlenül örülnek, mert az infrastruktúra-fejlesztések és Lecskov szállodái sok esetben érdekes mód egymásra találnak.

lecskov.jpg

Gheorghe Hagi

Juve szurkolóként nehéz másra gondolni Hagival kapcsolatban, mint hogy iszonyatosan lerúgta Contét a 2000-es EB-n. Bár ez is elég jellemző volt rá, de nem ettől lett a beceneve a Kárpátok Maradonája. Mondjuk a botrányos viselkedésben, agresszióban is hasonlított az argentinra, de még inkább a cselezőkészségében, gyorsaságban, sokoldalúságban. Kb. bármilyen támadó poszton bevethető volt, de leginkább klasszikus 10-esként érezte jól magát. A Steauában pont lemaradt a BEK-győzelemről, mert utána került csak oda, de azért elég komoly kis eredménylista van a háta mögött. Játszott a két spanyol gigásznál, de meglepő módon az egyetlen európai sikere a Galatasaray-hoz kötődik. Az a bizonyos UEFA-kupa.

Kraszimir Balakov

Aki idáig eljutott már kitalálhatta, hogy Balakov is kihagyhatatlan lesz. Igen, ő is ott volt a Vfb KEK-döntőjében. Sőt, Lisztessel szemben ő játszott is. Lisztes később éppen Balakov helyén játszott, amikor a bolgár már épp kifutóban volt. Azért a valósághoz hozzátartozik, hogy a Vfb csúcsidőszaka leginkább mégis a Balakov, Elber, Bobic hármashoz kötődik. Sőt, a klub történet legjobbjának választották. Természetesen ő is részese volt a ’94-es bolgár menetelésnek. Mondjuk sztoicskovi magasságba azért nem ért.

balakov.jpg

Eidur Gudjohnsen

A kiegyensúlyozottság jegyében a csatársorból kihagyhatatlan lett a legjobb izlandi exportcikk. Már csak azért is, mert az egész csapatból az egyik legeredményesebb. Nagyon komoly, hosszú időszakot töltött a Chelsea-nél 2000 nyarától (így éppen elkerülve Dan Petrescut). Ráadásul abszolút alapember volt a klubnál. Nyert két PL-t meg egy-két apróbb kupát. Legnagyobb sikerét aztán mégis a Barcelonával érte el, hiszen ott nyert BL-t. A válogatottal ott volt a 2016-os EB-n. Ellenünk épp játszott is, de csak az egyenlítő gólunkat nézhette a pályán.

Hriszto Sztoicskov

A KEK-szerepét, ahol lehet elsütjük, úgyhogy Sztoicskov esetében is álljon itt rögtön: ő is részese volt a Barca 1997-es KEK-sikerének. Annyi plusz, hogy ő ezen a KEK-en kívül nyert a klubbal BEK-et is ’92-ben. Ebben az évben egyébként második lett az Aranylabda szavazáson, amit aztán ’94-ben meg is nyert. A Barcában eltöltött összesen hét szezon után aztán bejárta a világot, és elég furcsa helyeken is megfordult. Ezt a szokását pedig azóta sem hagyta el. Mostanában pedig videó-üzeneteket küld hozzánk.

Ha tetszett a poszt, olvass további focisztorit új, Még 50 focisztori című könyvünkben. Kapható a Libriben.

borito_terv_mezes_2.jpg

A Korona átka - 11 elfuserált Real igazolás

A marcali Sport utcai betonoson szerintem több száz órát rúgtam egyedül a labdát, mindig készen állva arra, hogy valakinek feltűnik ez a megalkuvás nélküli munka, és mesébe illő módon megkérdezi: “hé, kölyök, nem akarsz egy nagy csapatban játszani?”
Tényleg fel voltam készülve az eshetőségre. Instant válaszokat is bekészítettem arra az esetre, ha egy megfigyelő arra járna. Tekintve, hogy a környéken semmi más nem volt, mint a tüzép és a sport büfé, végül elmaradt a nagy találkozás, így engem nem vitt el a Real Madrid.

Ki az, aki nem játszott el gyerekként a gondolattal, hogy egy napon csörög a telefon, anyuka felveszi, és azt mondja: “Fiam, a Realtól keresnek!”. 

Az alábbi válogatásban összeszedtem 10 kiváló és egy nem kiváló játékost, akikkel - bár nem gyerekkorukban - de történt valami hasonló. El is vitte őket a Real, mégis, utólag úgy gondolják, bárcsak soha ne kerültek volna a királyiak közelébe - pályafutásuk ugyanis soha nem heverte ki a madridi kalandot.

Jerzy Dudek

Dudek túl sokat már nem várhatott a Real-os évektől, hiszen jóval 30 felett igazolt Madridba. Mégis azt gondolom, hogy a 2005-ös horror BL döntő egyik hősének pályafutása szebb lezárást érdemelt volna annál, hogy 4 éven át kispadot koptatott, esetleg kulacsokat cipelt. 

Dudek jó kapus volt, mégis egész pályafutása alatt rossznak gondoltam. Most jöttem rá, miért: a Juventus-Feyenoord BL meccset legalább harmincszor néztem meg videókazettáról, és ezen Dudek egy csúnya potyát kapott Birindellitől. Azt azóta is rejtélyes homály fedi, hogyan rúghatott Birindelli szabadot abban a csapatban, de a sok ismétlés miatt az élmény bennem maradt, a két téves következtetéssel együtt, miszerint Dudek rossz kapus, Birindellinek meg van rúgótechnikája. Dudek a Realból vissza is vonult.

Jonathan Woodgate

Szegény Woodgate pályafutása ígéretesen indult: a Leeds, majd a Newcastle játékosaként is remekül játszott, fiatalon válogatott lett, aztán elvitte a Real. 

A jó dolgok itt véget is értek. Jonathan még a bemutatkozása előtt megsérült, és egy évet kellett pihennie. A debütálása sem sikerült túl fényesre: első realos meccsén öngólt rúgott és kiállították. Csodálatos karmája a csapatra is átragadt - első gólját például egy olyan meccsen szerezte, ahol a Rosenborg (!) 4:1-re verte a Realt. Innen nem volt más lehetőség, mint visszatérni Angliába, ám Jonathan a szigetországban sem váltotta meg a világot - nagy kár érte.

Fabio Cannavaro

A nagy Fabio friss világbajnokként, aranylabdásként, és a világ legjobb védőjeként érkezett Madridba. De sajnos Madridban rövid idő alatt sikerült teljesen leépítenie pályafutását, és a focivilág teljességgel komolyan vehetetlen tényezőjévé vált. Mentségére szóljon, hogy a realos évek előtt bőven megtett mindent, amit egy védő megtehet.

screenshot_4.png

Mondjuk ilyen magasról már csak bukni lehet...

Cristoph Metzelder

2007-ben úgy nézett ki, hogy Metzelder a német válogatott oszlopos tagjaként, hét csodálatos dortmundi évvel a háta mögött a Dortmund ikonja lehet. Egészen addig hihettük ezt, amíg a szabadon igazolhatóvá vált óriás el nem csábult a blancók hívására. 

Metzelder három katasztrofális évet töltött Madridban. Ez idő alatt mindössze 31 meccset játszott, így végül a német válogatottból is kikerült, és nem lett tagja a 2014-es világbajnok csapatnak sem. A Real után a Schalke következett, ahol mókás módon újra együtt játszott Raúllal és Huntelaarral.

Julio Babtista

A nemrég még Kolozsváron is sertepertélő, Fenevad becenévre hallgató brazil zseni pályafutása sem az a kerek fajta. Odáig minden rendben volt, hogy mindössze 20 évesen válogatott lett, és leigazolta a Sevilla, ahol feltűnően jól játszott - aztán jött a Korona átka.

A 2006-07-es szezonban ugyan bajnok lett a Real, de a BL-ben és a kupában is nagyon hamar búcsúzott. Kézenfekvő volt bűnbakként tekinteni a brazilra, aki valóban nem játszott jól. Ennek egyik oka az volt, hogy balszélsőt játszattak vele - én ezért is, mintegy új esélyt adva neki - tettem a középpálya jobb oldalára.

A Real utáni hanyatlás-történet röviden: kölcsönévek az Arsenalnál, egy béna szezon a Romában, ahol szeretik átvenni a formán kívüli ex Real és Barca játékosokat (lásd: Krikic, Guardiola, Cicinho, Helguera), majd Malaga, és még pár csapat, majd a végállomás: Kolozsvár.

Thomas Gravesen

A Real újkori történetének egyik legnagyobb baklövése, és egyben egyik legjellemzőbb momentuma Claude Makelele elengedése volt. Talán utólag érezték, hogy nem véletlenül találták ki a fociban ezt a védekező középpályás dolgot, és a hibát javítandó, kerestek egy hasonló karaktert. Az eredmény a dán favágó, Thomas Gravesen leigazolása, akinél közegidegenebb jelenséget még nem láttam a Bernabeu gyepén.

Egy szezon után Gravesen a Celticbe távozott: mintha egy halat vissza engednének a vízbe - fát vágni.

thumbnail-for-42756.jpg

Itt Gravesen éppen Robihnót veri egy edzésen - lehet, hogy nem pont ezért igazolták...

Rafael Van der Vaart

VDV pályafutásában a Realt töréspontnak nevezni csak akkor lehet, ha igazán sokra hivatott játékosnak tartjuk őt. Többre, mint amit elért. Ennélfogva a szerzőkollektíva szakmai egyeztető fórumára kellett bocsátanom az ügyet, hogy megvitassuk: helyére került-e a holland fiú, vagy maradt még benne egy fényesebb pályafutás?

Egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy Rafael nem hozta ki magából a maximumot. Ennek oka az, hogy a Realnál nem tudott világklasszis szintre fejlődni. 29 évesen a Hamburgban játszott, ezzel talán le is zárható a vita, megspékelve azzal a vicces pletykával, hogy valamelyik évben a Fradi szerette volna szerződtetni - ennél azért több is juthatott volna az Ajax gyémánt neveldéjéből kikerült játékosnak (lásd: Sneijder, akivel nagyon hasonló úton indultak).

Royston Drenthe

Roberto Carlos 2007-es visszavonulása (én annak hívom a Fenerbe igazolását) idején a Real biztosra ment: egyszerre tartózkodott a keretben Heinze, Cicinho, Marcelo és Drenthe. Cicinho még a nyáron Rómába ment, Heinze meg egészen más típusú védő volt, így igazából Drenthe és Marcelo küzdött meg a Roberto Carlos-utód pozícióért.

Gondolom, mindenki ismeri a történet végét. Szegény holland fiú teljesen megnyekkent ettől a csatától, és valami teljesen értelmetlen pályafutást hozott össze Vlagyikavkaztól Kayseriig.

Portillo

Számomra a legszomorúbb sztori csapatunk kakukktojásáé. Portillo az egyetlen saját nevelésű játékos a fejezetben, akinek pályafutása pontosan úgy indult, mint Raúlé. Az utánpótlás csapatokban szinte minden rekordot megdöntött, ontotta a gólokat (150 gól 7 év alatt), felkerült a nagycsapatba, és mindenki kész tényként kezelte, hogy ő az új kiválasztott.

Amennyiben arra lett kiválasztva, hogy egész pályafutása során fájdalmasan küszködjön a rá nehezedő elvárásoktól, akkor beteljesítette küldetését. A Real gyorsan megszabadult tőle, így Portillo kisebb spanyol csapatokban játszott, két szezonban tudott csak tíz gól fölé jutni.

Michael Owen

Ő az egyetlen galaktikus a bukottak tizenegyében (Cannavaro 33 évesen már nem volt galaktikus). Owen a Liverpoolban saját nevelésű játékosként tökéletes pályafutást épített, a válogatottban is nagyon fiatalon és nagyon nagy gólokkal tette le a névjegyét, aranylabdát nyert, vitathatatlanul a világ egyik legjobb játékosa volt.

Példája már-már a bibliai kígyós-almás afférhoz hasonlítható tanmese. Engedett a kísértésnek, otthagyta az őt felnevelő Poolt, de új gazdája egy év után ráunt, és elengedte őt a Newcastle-be. Igen, a Newcastle-be. Owen érdemi pályafutása ezzel 26 éves korában véget is ért.

michael-owen-ronaldo.jpg

Owen és a galaktikus haverok napjainkban (az igazi Ronaldo kicsit megiperedett)

Javier Saviola

Saviola, becenevén Nyúl, a Nagy Árulók veretes nevekből álló bandájába tartozott. Akárcsak Figo, Ronaldo, Luis Enrique és Eto’o, a kis argentin is megjárta a Realt és a Barcát is, ráadásul ő (Eto’o-val és Ronaldóval ellentétben) közvetlenül igazolt az ősellenséghez. 

Nyúl pályafutásának legszebb időszaka az első három barcás év volt. Utána tulajdonképpen érthetetlen, mit látott benne a Real, hiszen a Barca már kölcsönadogatta őt (Monaco, Sevilla), majd visszatérve a katalánokhoz sem tudott megújulni. 

A Realban sikerült megújulnia, olyan értelemben, hogy egy sokkal gyengébb oldaláról ismerhette meg a világ. Két év alatt összesen 29 meccsen 5 gólt szerzett. Következhetett a lefelé lépcsőzés: Benfica, Malaga, Olimpiakosz, Verona…

Fiatalok, jól gondoljátok meg, ha hívna a Real!

Ez a sztori is szerepel a Még 50 focisztori című könyvünkben, ami IDE kattintva már rendelhető a Libri webshopjában! 

borito_terv_mezes_2.jpg

Focikedvencek temetője - a Middlesbrough

Vannak csapatok, amik igazi ugródeszkák az elitbe vágyó fiatal játékosoknak, ezekről sokat is beszélnek a különböző focis fórumokon. De arra gondoltál már, hogy melyik csapatok jelzik biztosan egy híres, ámde idősödő kedvenc sport pályafutásának nem túl dicsőséges végét? Szerintünk van egy klub, aminek specialitása a klasszisok kiírása a foci elitjéből. Nem, nem egy arab vagy kínai csapatra gondolunk, hiszen ott szerepelni már egy vég utáni állapot, hanem az angol Middlesbrough-ra. 

Hogy a Boro egy valódi focikedvenc temető, azt a klubnál megbukó leghíresebb játékosokból összeállított 11-el bizonyítjuk. Ja, és még egy cserepad is kitelt.

Kapus: Shay Given

Given 134-szeres ír válogatott legenda, aki legszebb éveit a Newcastle-nél töltötte. Csapatunk kakukktojása, mert neki akár a tisztes levezetés kezdete is lehetett az ingerszegény iparvárosban töltött egy év - de mit tehetünk, ha minden fantázia tizenegybe kell egy kapus?

Jobbhátvéd: Boudewijn Zenden

Az a csodás holland válogatott az ezredforduló tájékán...aki emlékszik rájuk, tudja, hogy 3 világversenyen is a 4 közé jutottak, tele voltak csillagokkal, de sosem nyertek semmit. Egyik meghatározó játékosuk volt Zenden, egészen addig, amíg a Chelsea-ből ebbe a tündéri kis ékszerdobozba nem igazolt:

18welfare-span-jumbo.jpg

Középhátvéd: Michael Reiziger

A nagy, BL győztes Ajax neveltje, aki a Milan után - Zendennel szinte egy időben - hosszú éveket töltött a Barcelona hollandosított csapatában. Zenden 2003-04-ben kölcsönben töltött egy évet az észak angol paradicsomban, így vélhetően olyan szép képeslapokat küldött egykori barcás és válogatott társának, hogy az nem bírt ellenállni, és a 2004-05-ös szezonban már együtt rúgták a bőrt a piros-fehéreknél.

holland.jpg

A "holland "Barcelona sztárjai

Középhátvéd: Jonathan Woodgate

Amikor a Real Madrid a folyton sérült Woodgate-et kölcsönadta a Middlesbrough csapatának, már tudni lehetett: ebből nem lesz olyan fényes karrier, mint amit a Leeds-ben mutatott játéka alapján mindenki várt az angol hátvédtől. Nem is lett. Emiatt lehet szomorkodni, de az egy üdítő fejlemény, hogy Jonathan jelenleg a Boro edzője - sok sikert a feljutáshoz! 

Balhátvéd: Branco

Ha világbajnok balbekk lennék, aki pályafutása során csupa latinos gárdában játszott (Porto, Genoa, Corinthians, Flamengo, Internacional stb.), és mindenképpen szeretném a pályafutásomat egy mentális mélyponton derékba törni, akkor tuti elmennék a 138 ezres pezsgő acélvárosba szakmailag meghalni. Branco így tett, nem irigyeljük.

Jobb oldali középpályás: Gaizka Mendieta

Drága Mendieta...mekkora zseni volt a Hector Cúper vezette Valenciában! De megcsalta a Turia parti csapatot, ami világhírűvé tette, és hűtlenségéért komoly árat fizetett: égett a Lazioban, majd a Barcában, és végül ő is azt motyogta magában a jó messziről láthatóan füstölgő gyárkéményeket megpillantva, mikor megérkezett aláírni szerződését, hogy “bárcsak mindent visszacsinálhatnék!”.

screenshot_1_1.png

Középső középpályás: Paul Ince

Ince kora egyik meghatározó angol középpályása volt, és még 40 évesen is játszott. Pályafutása akkor kezdett süllyedni, amikor ‘99-ben a Liverpooltól a Boróba igazolt. Korábban volt a United és az Inter focistája is, de nyilván ő sem bírt magával, amikor az angol Dunaferrhez hívták.

Középső középpályás: Paul Gascoigne

Az angol foci fő fenegyereke, az istenadta zseni, akiről már csak csúnya alkoholizmusa miatt szólnak a hírek. A ‘98-as vb-re már nem vitte ki Glenn Hoddle, így vége lett a nagy reménykedésnek, hogy Paul még valaha az angol válogatott hőse lehet. A mindent eldöntő pecsét természetesen a Boro ajánlatának aláírása volt. 

Bal oldali középpályás: Christian Karembeu

Karembeu 2000-ben a  Boróba igazolt, de az angliai szezonja végén mégis tagja volt a francia válogatottnak, amely megnyerte a Konföderációs Kupát. Hogy lehet ez? Úgy, hogy Karembeu-nek különös érzéke volt ahhoz, hogy tök közepes játékosként a világ legjobb csapataiban legyen. Világ- és Európa bajnok a franciákkal, kétszeres BL győztes a Reallal. Kedveltük, de sosem értettük, mit keresett ezekben a csapatokban. 

Csatár: Alen Boksic

30 éves korában az ember elgondolkozik. A pesszimistábbak feladják. Ennyi volt a fiatalság, mostantól csak céltalan robotolás az élet, szürkeség, megszokás. Nekik - ha éppen BL győztes horvát focisták - remek karriercél lehet otthagyni Rómát, az isteni Middlesbrough kedvéért. Alen barátunk is így tett.

Csatár: Jimmy Floyd Hasselbaink 

Erős lehetett a holland lobbi az acélgyárban, mert Zenden és Reiziger mellett Hasselbaink is piros-fehérbe öltözött a 2004-05-ös szezonban. Kiváló játékos volt, és bár a válogatottban Kluivert, Makaay, van Hooijdonk és van Nistelrooy mögött nem igen játszott, de a Zolával alkotott óriás-törpe csatár párosa egészen emlékezetes színfoltja a Chelsea történetének. London után jött a Boro, és ahogy lenni szokott, a mese vége. 

skysports-mark-viduka-jimmy_4535281.jpg

Cserék:

Az Arsenal aranykorának robotoló napszámosa, Ray Parlour; az ember, akinek olyan hülye sérója volt, hogy még a hülye sérós tizenegyünkből is kimaradt, a portugál Abel Xavier; a retrofoci kvízek egyik legjobb feladványa, Fabio Rochemback; a Leeds kettes számú ausztrál csillaga, Mark Viduka; és a United sokat látott veteránja, Gary Pallister.

A 9 leghíresebb szerelmi dráma a fociban

A csapattárs nője…

Az átigazolási szezon egyik nagy kérdése zárult le azzal, hogy Icardi a PSG-hez került. A korábbi sampdoriás csapattárs, Maxi Lopez is értesült a hírről, és Insta oldalán félreérthetetlenül jelezte, hogy továbbra sem kedveli Icardit. Úgy tűnik, hogy a seb, amit Icardi a neje elszeretésével ejtett Maxi Lopez szívén, továbbra sem gyógyult be teljesen. Az ügy viszont jó apropó arra, hogy összeszedjük a legbalhésabb szerelmi afférokat a fodball világából.

A legenda szerint George Mallory, amikor megkérdezték, hogy miért akarja megmászni a Mount Everestet, annyit válaszolt: mert ott van. Ha focistákat kérdezzük, hogy miért pont a csapattársak barátnőjét kell elszeretni, valószínűleg ennél épületesebbet ők sem mondanának. Ezek a viszonylag zárt közösségek termelik az ilyen konfliktusokat. Még plusz motivációt is adhat, hogy fodball sztárként bárki mást is megkaphatnak. Így az igazán tiltott gyümölcs lesz a kihívás.

A következő kis listánkból az is kiderül, hogy ezeknek a hódításoknak semmi közük a foci tudáshoz, vagy a pályán mutatott magatartáshoz. A pályán példás Giggs és Terry épp úgy megbotlik, mint a kevésbé szimpatikus Icardi és Effenberg. De hát a foci szépsége, hogy sok minden megtörténhet, ami még a félrejárásokon is meglátszik.

Terry család

Kezdésként nézzünk egy dupla félrelépést. John Terry bármennyire is egy igazi ikon volt a pályán, a magánéletben már közel sem lehetett ennyire büszke magára. Feleségét számtalan alkalommal megcsalta mielőtt elhatározta, hogy jó útra tér. Ez a jó út azonban nem tartott nagyon sokáig. Néhány évvel később csapattársa, Wayne Bridge barátnőjével is megcsalta feleségét (bár Bridge kedvese, Vanessa Perroncel tagadja, hogy ez megtörtént), ami óriási botrányt kavart. Terry-t csapatkapitányként leváltották a válogatottban. A történetben egy durva csavar, hogy a pletykák szerint nem Terry volt az egyetlen a csapatból, akit intim viszony fűzött Vanessához (és nem is Bridge). Terry, focistaként sokkal gyengébb testvére, Paul sajnos csak a tilosban járásban követte bátyját. Ő Dale Roberts nevű csapattársának párjával lépett félre még amikor a Rushden and Diamonds-ban játszottak.

 terry_bridge.jpg

Ryan Giggs

Giggs kicsit ugyan kakukktojás, de a focipályafutása alapján az ő története is annyira meglepő, hogy nem hagyhatjuk ki. Terry-hez hasonlóan akkora ikon, hogy szurkolóként a sztoriját nem is nagyon tudjuk hozzákapcsolni. Giggs ugyanis a testvére feleségével folytatott viszonyt évekig. A csapattárs itt kevésbé áll meg persze, mivel a kis Giggs, Rhodri, sosem jutott el az MU szintjére. Bár bátyja szerint nagyon tehetséges volt, de a karrierje derékba tört, amikor egy éjszakai balhé után 9 hónapra a Strangeways börtönbe száműzték. A börtön neve csak azért érdekes, mert más fodballista is élvezhette vendégszeretetét. Ki más lehetett az, mint… Dobpergés: Joey Barton. Mindenesetre végül a kis Giggs is maradt a focinál, és menedzserként folytatta később. Az egész sztorinak eredménye egy nagyon vicces reklám a Paddy Powertől Rhodri főszereplésével, ami nem kicsit savazza Ryant. Kötelező.

Mauro Icardi

Talán a leghíresebb félrelépéses sztori az Icardi, Wanda Nara, Maxi Lopez háromszögé. Az egész ügy Genovába vezethető vissza, ahol Icardi és Maxi Lopez együtt játszottak a Sampdoriában. Maxi Lopez boldog házasságban élt három gyermekével, és a fodballista körökben szinte megdöbbentőnek számító foglalkozásokat felmutató (úgy mint, modell, média személyiség, influenszer) Wanda Narával. Egy közös hajókázás azonban mindent elrontott. Icardi saját állítása szerint már látszott, hogy Wanda és Maxi Lopez kapcsolata kihűlt, így elfogadta Wanda közeledését. Ebből azóta házasság lett, és két gyerek. Másik oldalról meg örök harag, és néhány elmaradt kézfogás. Maxi Lopezt vigasztalhatja Icardi nyári átigazolási vergődése, amiben Wanda Nara a játékos menedzsereként vett részt.

Stefan Effenberg

Folytatva a kevésbé meglepő szereplők sorát, Effenbergre sem a finom modora miatt emlékezünk szívesen, így talán kevésbé meglepő, hogy ő is belekeveredett egy ilyen félrelépéses történetbe. Különleges kapocs Icardihoz, hogy Effenberg első házassága részben azért is ment tönkre, mert első felesége, Martina, az ügynöke is volt. Nehéz elképzelni, de a pletykák szerint Effe igazi papucs volt mellette. Aztán az ezredforduló környékén a német sármőr elszerette csapattársa, Thomas Strunz nejét, Claudiát. Strunz egyébként azóta már úgy nyilatkozott, hogy meg tudott bocsátani a párosnak. Emellett azt is mondta, hogy talán a kedvenc csapattársa Dunga volt, amivel tovább növelte a szimpátiánkat iránta.

effenberg.jpg

Sylvain Wiltord

A francia nyelvű internet bugyraiban megtalálható egy érdekes sztori Wiltordról is még az OL-es időkből. Ezek szerint Wiltord elszerette Fred kedvesét. A többi esettel szemben viszont ezt inkább megpróbálták eltusolni, vagy szebben fogalmazva házon belül kezelni. Mindenesetre állítólag szintén komoly feszültségeket okozott a csapaton belül ez a kis félreértés.

Thibaut Courtois

Sokkal nagyobb publicitást kapott, hogy Kevin De Bruyne barátnője megcsalta párját a belga válogatott másik játékosával, Thibaut Courtois-val. Az ügy egyébként odáig fajult, hogy Wilmots, a belga szövetségi kapitány megkérdezte De Bruyne-t, hogy hajlandó-e a kapussal együtt játszani. De Bruyne igazán éretten igent mondott. De Bruyne nagyságát árnyalja, hogy később az érintett hölgy, Caroline Lijnen is elmondta saját verzióját: „2012 nyarán Kevin bevallotta, hogy az egyik legjobb barátnőmmel volt viszonya. Akkor választás elé állítottam: ő vagy én. Hajlandó voltam még egy esélyt adni neki, de ezek után a kapcsolatunk már nem volt a régi. Aztán Madridba utaztam, Kevin is azt gondolta, hogy ez jó ötlet. Ott azonban olyan dolog történt, amelynek sohasem lett volna szabad megtörténnie. Aznap este olyan dolgot kaptam Thibaut-tól, amit Kevintől három év alatt egyáltalán nem. Thibaut-val mindenről tudtam beszélgetni, és mindig finom ételeket készített nekem. Kevin sohasem csinált ilyet. Mivel ő már megcsalt engem korábban, arra gondoltam, hogy én miért ne tehetném meg." (Nemzeti Sport)

Christian Lell

A végére pedig álljon itt Christian Lell dupla története, aki mindkét esetben a szenvedő fél volt, ráadásul két különböző nővel, úgyhogy úgy tűnik, neki ez a végzete. Egyik barátnője Mesut Özillel csalta meg, amivel kapcsolatban Lell üzenetváltásokat is nyilvánosságra hozott. Későbbi feleségével pedig Michael Ballack melegedett össze. Ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott Ballackról, hogy az a típusú ember, aki behatol a privát életedbe, és tönkreteszi gondolkodás nélkül.

691955672-christian-lell-melanie-rickinger-3kef.jpg

 

 Ha tetszett a poszt, olvass még 50 focisztorit! Az 50 focisztori 30-asoknak c. könyvünkből 1 hónap elfogyott 1100 példány, de már kapható a második, javított kiadás: itt te is meg tudod venni!

screenshot_1.png

Munkáscsapat

A 11 legjobb „munkás” a focipályán

Azt hiszem, nincs olyan focirajongó, aki ne játszott volna el azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha labdarúgó lesz. Ez általában többségünknél egy-egy nüanszon múlt. Például általános eset, hogy szülői intelemre más szakmába vágja az ember a fejét, mert ugye az a biztos. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy egyeseknek ebből is volt kiút, és a „más szakmából” vissza tudott térni oda, ahova az Isten valójában teremtette az embert. A focipályára.

Összeállítottunk egy csapatot olyan kedvencekből, akiknek komoly/érdekes civil foglalkozásuk is volt a foci előtt (néhány kihagyhatatlan klasszikus miatt esetenként a foci karrier közben, vagy után).

Peter Schmeichel

Ki más lehetne a kapuban, mint a dán óriás. Nemcsak azért, mert a generáció focijának egyik meghatározó alakja volt, hanem mert többek közt takarítóként is dolgozott. Legalábbis az anekdota úgy tartja, hogy egy évig volt egy idős úr takarítója még a foci karrier előtt. Azóta valószínűleg már neki van takarítója. Lehet, hogy egy új Schmeichel? Ti melyik focistát választanátok, hogy kitakarítson nálatok?

Mracskó Mihály

Eredetileg hentes a végzettsége, és a foci után vissza is tért ehhez a szakmához. Lám, bejött a szülői intelem, kell a szakma. A magyar foci ilyen szempontból azért eltér a külfölditől. Gyanítom a következő idézet a csapatunk külföldi tagjaitól nem hangozna el, amikor a civil munkáról kérdezik: „Csinálom, mert ehhez értek, és az átlagembernél jobban keresek vele.” Ráadásul azon kevesek közé tartozik, aki felismerte, és elfogadta, hogy neki nem való az edzősködés. Minden olvasót bíztatunk ezért, hogy látogasson le Békéscsabára húst venni. Addig meg nosztalgiázzunk.

Stuart Pearce

Tudjuk, hogy időnként redundáns a blog, és egy-egy játékos többször is megjelenik. Ez egyszerűen azért van, mert vannak arcok, akit mindenkinek örökre meg kell jegyezni. Ilyen Pearce is, aki többek közt a legmenőbb becenévvel (Psycho) is beírta magát a fodball-krónikába. Kevésbé ismert, hogy 21 éves koráig a félamatőr Wealdstone csapatában játszott, és közben villanyszerelőként dolgozott (becenevével együtt kicsit olyan Vissza a jövőbe feeling). Aztán a semmiből leigazolta az elsőosztályú Coventry 30 000 fontért (ez kb. 90 000 lenne ma). És itt most megemlékeznék egy pillanatra a mostani 100 milliós átigazolási összegekről. Ez a különbség akkor is durva, ha figyelembe vesszük, hogy Pearce akkor még félamatőr klubból jött. Mindenesetre ezzel az igazolással jött egy közel húszéves elsőosztályú pályafutás, amely során biztosan nem kellett villanyt szerelni. Szerintem azóta sem. (Ez a videó is volt már, de ezredszer is meg kell nézni)

Moreno Torricelli

Az egész bejegyzés valójában azért készült, mert az egész kis csapatunk Torricelli rajongó. Róla akartunk igazán megemlékezni. Igazi hollywoodi álomsztori az övé. Asztalosként dolgozott, és közben az U.S. Caratese-ben focizott. Ha valakinek nem ugrik be a klub név, akkor annyit kell tudni, hogy a U.S. Folgore Caratese A.S.D. elődje volt, és már akkor is az amatőr csapatok közt versenyzett a Lega Nazionale Dilettanti égisze alatt szervezett tornákon. Ez a klub játszott edzőmeccset a Juventus ellen, ahol Trapattoninak annyira megtetszett a játéka, hogy leigazolták. Ezután következet 6 év Juve, 4 év Fiorentina és egy kis Espanyol, Arezzo. A Juveval úgy nyert meg mindent, hogy abszolút alapember volt a védelemben.

Vinnie Jones

Vinnie Jones szintén egy olyan figura, aki kb. minden összeállításba belefér. Feltűnő volt a pályán, utána komoly karriert csinált színészként, és hát neki is volt a nehezebb időkben civil melója. Mielőtt komolyabb csapatba került (konkrétan a Wimbledonba) építkezéseken dolgozott. Talán meglepő, de nem mérnökként, hanem fizikai munkásként. Ami még inkább különlegessé teszi, hogy ebben az időben a Wealdstone focistája volt. Sajnos pont elkerülték egymást Pearce-el. A két figurát ismerve vagy legjobb barátok lettek volna, vagy valami Bowyer – Dyer csetepatét nyomtak volna.

Dvéri Zsolt

Kicsit kakukktojás, hiszen alapvetően már focistaként kezdett állattartással foglalkozni, de kihagyhatatlan Dvéri Zsolt. Egyrészt, mert azért már gyerekként, a szülei miatt is foglalkozott ezzel. Másrészt, mert különlegesen menő, hogy fogathajtó lett. Harmadrészt, mert szerintünk egy totál vállalható pályát mutatott fel, és magyar szinten biztos, hogy kiemelkedően képzett, jó játékos volt. Negyedrészt, ő is része annak a szomorú tendenciának, hogy elképesztő gagyi becenevet kapott: Drazsé.

dveri.jpg

Csiszár Ákos

Csiszár Ákos is véleményesen került be, hiszen pályája után lett csak politikus, és jelenleg is helyi önkormányzati képviselő Sopronban. Két fő okból azonban mégis be akartuk rakni. Egyrészt, mert csapatunk egy része egy rövid ideig benne látta a magyar foci felemelkedését. A Fradival nagyon jó szezont futott, és bajnok is lett, de aztán nem tartottak rá igényt. Érthetetlen. Másrészt, mert ő is azok közé tartozik, akik nagyon hamar abbahagyták. Csak itthon rendszerint nem a „disco-lifestyle” késztette a játékosokat korai búcsúra, hanem a közeg. Csiszár pl. Pintérrel nem jött ki Sopronban, és inkább feladta. Kár érte.

Socrates

Socrates a ’90-es években már éppen nem játszott, de öccse, Rai (aki a PSG-vel nyert KEK-et és benne volt a ’94-es világbajnok csapatban) miatt egyfajta jogfolytonossággal mégis betettük a csapatba. Ennek fő oka, hogy talán a legkomolyabb focin kívüli pályája neki volt. Orvosit végzett, és a foci után praktizált is. Emellett nagyon komoly politikai tevékenységet is folytatott. Azon túl, hogy rendszeresen írt gazdasági, politikai témákban, nyilvánosan kiállt Brazília demokratizálása mellett. Sajnos emellett ő is a rendes értelmiségi útra lépett, és masszívan ivott meg dohányzott.

socratesrai.png

Graeme Le Saux

Le Saux is viszonylag későn, 21 évesen lett profi focista a Chelsea-nél. Addig pedig egyetemistaként élte életét. Környezettudományt tanult a Kingston Egyetemen. Neki volt ereje kockáztatni, és otthagyni az egyetemet a fociért. Ez kifizetődött. Nyert KEK-et és PL-t is. Az értelmiségi lét viszont megmaradt, amiért a focis közegben azért gúnyolták eleget. A foci után viszont pont emiatt többek közt az ABN AMRO Egyesült Királyságbeli privátbanki ágánál is dolgozott (a képen éppen nem olvasgat).

graeme-le-saux.jpg

Dado Prso

Prso tipikusan az a játékos, akibe a generációnk egy kicsivel többet gondol bele, mint ami volt. Viszonylag rövid ideig volt csak meghatározó játékos topligás csapatban, és ezek ráadásul a francia meg a skót bajnokságban voltak. A 2004-es EB-n viszont annyira beégett mindenkinek, hogy hajlamosak vagyunk sztárként gondolni rá. A franciák elleni gól szerintem a korosztályunk minden tagjának megvan. Persze figyelembe véve, hogy 21 évesen még autószerelőként dolgozott, azért így is elég nagyot ment.

prso.jpg

Jamie Vardy

Egy olyan érthetetlen bajnoki címnél, mint a Leicester 2016-os győzelme egyértelmű, hogy egy olyan vezér kellett, akinek hasonlóan értelmezhetetlen a karrierje. 25 éves koráig a következő klubokban tolta: Stocksbridge Park Steels, FC Halifax Town, Fleetwood Town. Aztán jött a Leicester, és a komoly világ, ami egy olyan bajnoki címben csúcsosodott ki, amihez 24 góllal járult hozzá. Az amatőr világban viszont ő is dolgozott, mint egy átlagember. Gyári munkásként. Akkoriban legalább nem kellett azon dühöngenie, hogy ellopják a pénzét, amiből Lambot akart venni.

Edző: Jose Mourinho

Ki más is lehetne egy ilyen csapat edzője, mint a leghíresebb tesitanár, Prukner László Jose Mourinho. Köztudott, hogy Joset édesanyja üzleti suliba adta (ugye, a biztos megélhetés…), amit ő első nap ott is hagyott, hogy sporttudományokat hallgasson. Később pedig tornatanárként kezdett dolgozni. Nem tudom, a tornatanár lét mennyiben más Portugáliában, de elég kemény elképzelnem az enyémet mondjuk Phil Jacksonként a Chicago Bulls padján. Mindenesetre nagyon komoly elszántsággal feljebb és feljebb küzdötte magát. Az eredményei pedig vitathatatlanok. Pl. ő a legfiatalabb, aki két klubbal is BL-t nyert. A portugál Prukner ezeket az eredményeket viszont nem tudta magyar példaképéhez hasonló szerénységgel kezelni, így jócskán vannak utálói is. De hát ilyen az élet, ha valaki Special One.

Ha tetszett a poszt, olvass még 50 focisztorit! Az 50 focisztori 30-asoknak c. könyvünkből 1 hónap elfogyott 1100 példány, de már kapható a második, javított kiadás: itt te is meg tudod venni!

screenshot_1.png

 

11 játékos, akikért nem szurkolhatunk többet

2019 legnagyobb visszavonuló focistái

Minden évben eljön az ideje, hogy néhány nagy kedvenc szögre akassza a csukát, és életében először alapozás nélkül töltse a nyarat. Sokuknak ez biztos megkönnyebbülés, de a szurkolóiknak csak az üresség marad. Nézzük, kik voltak a 2019-ben visszavonult játékosok közül a legnagyobb egyéniségek, akik a legjobban fognak hiányozni.

Petr Cech

A fejfedős kapus. Aki egy rögbisisakhoz hasonló fejvédővel játszott 2007. óta. Sajnos a fejvédő használatát egy nagyon veszélyes sérülés indokolta: Cech 2006-ban egy Reading elleni meccsen ütközött az ellenfél játékosával, Hunttal. Az eset után le kellett cserélni a cseh kapust, sőt, a helyére beálló kolléga, Carlo Cudicini, szintén megsérült, őt is levitték, így Jonh Terry védett a meccs utolsó perceiben.

Cech sérülése súlyosabb volt, mint először hitték, hiszen koponyatörést szenvedett, így nagyon kellett vigyáznia a fokozatossággal, ezért 1 egész évet kihagyott, visszatérése óta pedig csakis a védjegyévé vált eszközzel játszhatott. 

Egyébként egy elképesztően jó és megbízható kapus volt, aki legszebb éveit a Chelsea-vel élte meg, és aztán volt képe a városi rivális Arsenalhoz igazolni.

John O’Shea

A 118-szoros válogatott ír játékos egy másik korból maradt itt. Abból a korból, amikor még a Fergusson Baby-k együtt játszottak a Manchester Unitedben. Ők voltak Giggs, Beckham, Scholes, a két Neville és Butt.
Ők ifista koruk óta együtt játszottak, és Sir Alex Ferguson legendás csapatának alapját jelentették, olyan hűséges játékosokkal kiegészülve, akik több mint 10 évig szolgálták a klubot!

A legfontosabbak közülük Roy Keane, Rio Ferdinand, Dennis Irwin, Darren Fletcher, Wes Brown, Ole Gunnar Solksjaer (a csapat jelenlegi menedzsere) és Wayne Rooney. Na meg John O’Shea, aki egy igazi csapatember volt, alapvetően védő, de ha kellett, csatárként is játszott.

Andrea Barzagli

A bejegyzés írója szerint az elmúlt 10 év legjobb olasz védője volt a Fal becenevű Andrea Barzagli. Az ő története is különös, hiszen a 2006-os világbajnoki címe után Németországba igazolt, de nem igazán jött ki a lépés neki Wolfsburgban, szinte teljesen leírta magát.

Aztán egy szép napon csörgött a telefon:

- Ciao Andrea, Alex vagyok, nincs kedved a Juventusba igazolni?

Kérdezte Alessandro Del Piero a vonal másik végén. A meghökkent Barzagli először tréfát sejtett, ahogyan a Juventus drukkerei is, akik nagyon nem értették, mit lehet kezdeni egy kiégett és öregedő sztárral, akit 300.000 euróért (!!!) adott oda a klubja. 

Barzagli szerencséjére hamarosan érkezett Antonio Conte, aki kitalálta a 3-5-2-es rendszert, amiben Bonucci és Chiellini mellett, a védelem jobb oldalán kapott helyett Barza. A nagy BBC, a hátuk mögött Buffonnal,  a Juve történetének egyik legjobb védelmét alkotta, ami a csapat történetét ismerve nagyon nagy szó. 

Juan

Az európai szurkolók a Leverkusenből és a Romából ismerhetik Juant, akivel kapcsolatban először azt akartam írni, hogy ő azért annyira talán senkinek nem fog hiányozni - gonosz lett volna ilyet mondani, hiszen 79-szeres brazil válogatott, ami valami eszement kemény teljesítmény, ahogyan a római és leverkuseni 5-5 év kezdőként is az. Sajnos a világversenyek keretéből szinte mindig kimaradt, ezért nem tartozik a legismertebb brazil sztárok közé.

Yossi Benayoun

Benayounnal kapcsolatban mindig arra gondoltam, hogy egy övéhez hasonló pályafutást szeretnék látni már végre egy magyar játékostól is. Már 18 évesen válogatott volt, gyorsan a Maccabi Haifa kulcsemberévé vált, és 22 évesen elkezdte a nagy európai vándorlást, de ő nem a Serie A tartalékcsapat - Serie B kölcsön - Angol másodosztály - Fradi vonalat járta be, hanem a kicsivel impozánsabb Racing Santander, West Ham, Liverpool, Chelsea, Arsenal utat tette meg. Az angol nagycsapatokban soha nem vált igazi sztárjátékossá, de ott volt, és játszott, a Poolban például minden évben 30 meccs fölött, picit irigykedünk a pályafutására.

Xavi

Ő egy korszak, egy focifilzófia, egy kultikus történet központi eleme, ráadásul katalánként, saját nevelésű játékosként lett a Barcelona valaha volt legjobbja. Igen, blog kollektívánk szerint ő bőven Messi feletti jelentőséggel bír - majd nézzétek meg, hány BL-t nyer a Messivel, de Xavi nélkül felálló Barca...Eddig egyet sem, 4 év alatt, és ez nem is fog változni.
Zidane, Pirlo és Xavi, a generációnk középpályás istenei. Róluk csak szuperlatívuszokkal dobálózva és végletesen elfogódottan tudok beszélni, ráadásul Xavi eredményei két lapot is megtöltenének, szóval ne akarjatok több ömlengést, legyen elég annyi, hogy Xavit nem látjuk többé a pályán, és ez maga a tragédia.
Bár kicsit már az is az volt, hogy az elmúlt években (2015-ös távozása után) már csak Katarban láthattunk bohóckodni, már aki erre kíváncsi volt...

Yaya Toure

A 2010-es évek legmeghatározóbb afrikai labdarúgója volt Yaya Touré, akinek testvére, Kolo is a legmagasabb szinten játszott. 

Touré első nagy erőpróbája a Barcelona kezdőcsapatába kerülés volt, ami úgy igazán soha nem sikerült neki, ezért 2010-ben a Manchester City-be igazolt. Az egykor lesajnált munkáscsapat új tulajdonosaival világmegváltó projektbe kezdett 2008-ban, és e projekt legfontosabb játékosai Yaya Touré, Kompany és Aguero voltak.
Yaya félelmetes fizikuma és tökéletes technikája révén korlátlan úr volt a középpályán, eleinte csak védekező középpályásként, később a modern box-to-box középpályások ideáltípusaként, a teljes pályát bejátszva szerepelt. Egyik szezonjában például 20 Premier League gólig jutott, ami abszolút Frank Lampard-i magasság egy középpályástól. 

Wesley Sneijder

Az Ajaxnál minden évtizedben gyártanak egy ifjú szupercsapatot, aminek sztárjait aztán a komplett klub elit próbálja magához édesgetni (lásd de Ligt a Juvéban, de Jong a Barcában). 
A legendás Davids-Seedorf-Kluivert féle csapat és napjaink amszterdami sikercsapata közt félúton volt egy másik zseniális ajaxos generáció, 2004-ben Ronald Koeman vezetésével például az alábbi fiatalok voltak a holland bajnokságot nyert csapat tagjai:

Stekelenburg (20 éves), Heitinga (19), Vermaelen (17), Maxwell (21), Grygera (23), van der Vaart (20), Nigel de Jong (18), Pienaar (21), Babel (16), Ibrahimovic (21).

Döbbenet. És ott volt még a csapat legfontosabb láncszeme, az irányító Wesley Sneijder, aki a Vb ezüstérmes holland válogatott vezére volt, 134 válogatott fellépésig vitte, klubszinten pedig megnyerte a BL-t a Mourinho-féle Interrel. Kevés, ha azt mondjuk: hiányozni fog.

Arjen Robben

A másik nagy holland sztárnevelde, a PSV is adott jónéhány csillagot a világnak. Közülük az egyik legjobb Arjen Robben volt.
A PSV után a Chelsea volt Robben első külföldi csapata, aztán jött a Real, ahol szerintem nem igazán értették meg a holland zsenit. Nem ő volt az egyetlen meg nem értett holland a Realban: Sneijder, van der Vaart és Huntelaar sem tündökölt Madridban. 
Szerencsére Robben 25 évesen megtalálta élete csapatát, ahol tökéletesen ki tudott bontakozni: a Bayern Münchennél Frank Ribery-vel 10 évet játszottak együtt, és kettejük párosa legendássá vált, mindent megnyertek, amit meg lehet, és nagyon nehéz lesz a Bayernnél pótolni a nagy párost (Ribery a Fiorentinához igazolt).
w2562_h1708_x1281_y854_dpa_bfunk_dpa_5f9d6400d4aeb8ca-ef9b2637b38c9a7b.jpg"ennyi volt tesó"

Robin van Persie

Mondhatnánk, hogy ennyi sztár visszavonulásával nehéz év ez a holland focinak, de az ajaxos fiúkat elnézve bőven van utánpótlása a klasszisoknak. 
Valamiért csatár poszton viszont senki nem tudta megközelíteni Robin van Persie-t, így az ő hiánya komoly gondot okozhat, visszavonulása óta például Ryan Babel az első számú csatár az oranjéban.
Van Persiet pótolni amúgy is szinte lehetetlen. Ő a harmadik nagy holland csapat, a Feyenoord neveltje volt, pályafutása legszebb éveit pedig az Arsenalban töltötte.
102 válogatott meccsen 50 gólt szerzett, köztük azt a gólt a 2014-es Vb-n Spanyolország ellen, ami minden idők legszebb csukafejeséből született. Legalább ötvenszer megnéztem már, és még mindig beleborzongok:

Fernando Torres

Torres, azaz a Kölyök, már 19 évesen az Atletico Madrid csapatkapitánya volt. Vb és Eb győztes, BL-t döntőt nyerő gólt szerzett - azaz az elmúlt 20 év egyik legkiemelkedőbb karrierje az öve. 110-szer volt válogatott a spanyol foci magasan legsikeresebb éveiben.
Mégis egy picit fura érzése van az embernek, ha a pályafutását úgy igazán megvizsgáljuk. A Liverpool után ugyanis a Chelsea-be igazolt, és ott valami eltört benne. Neki legyen mondva, hiszen ilyen “törött” állapotban is nyert egy BL-t és még egy Eb-t. 

Fájó volt látni a TV-ben, ahogy Torrest japán klubja búcsúztatja. Kevés kínosabb és dühítőbb jelenség van, mint amikor a focit kulturálisan nem értő emberek próbálják mímelni a rajongást, a szeretett legendáink pedig kelletlenül mosolyognak katari, indiai és kínai pályákon. Torres helyében az alábbi búcsúbeszédet mondtam volna: “hölgyeim, uraim, köszönöm, de ti engem nem tudtok elbúcsúztatni”

Erről Franco Baresi San Siro-beli búcsúmeccse jutott eszembe, aminek a végén sírtam, mint a gép. Juventus drukkerként. A retró foci rajongók nevében kérjük: több valódi érzelmet a fociba, és több tiszteletet a legendáknak!

Ha tetszett a poszt, olvass még 50 focisztorit! Az 50 focisztori 30-asoknak c. könyvünkből 1 hónap elfogyott 1100 példány, de már kapható a második, javított kiadás: itt te is meg tudod venni!

screenshot_1.png

A 6 legidegesítőbb trend a foci átigazolási piacon

Baljós hírek Bale-től Hazardig

Évről évre látjuk, hogy a nyári átigazolási piacon egyre több őrült átigazolási pletyka válik valósággá, és a szaksajtó már többet beszél az eurómilliókról, meg titkos záradékokról, mint a várható eredményekről. Ez nem jó, össze is szedtem 6 érvet, hogy miért nem. 

1. Eszetlen átigazolási pénzek

Tudom, ez közhelyes. És adódik a kérdés, hogy miért is fáj nekem, ha mások eszetlenül költik a pénzüket? Nem az fáj. Nem is hozok példákat, hogy mennyibe került anno Zidane a Realnak, és mennyibe most Joao Felix az Atleticónak, azt hiszem mindenki látja a trendeket, és érzi az aránytalanságokat. De miért is rossz ez?

A kicsik és nagyok közti különbség, az egészségtelen, mesterségesen túlpörgetett piac mind aggasztó jelenségek, de a játék szempontjából van egy nagyobb baj is. És erre akkor jöttem rá, amikor megláttam a dagadt 100 millió eurós Hazardot, és a dagadt 100 millió eurós Higuaint. Egyszerűen senki nem érhet ennyi pénzt, mert 100 milliós árcédulával is csak emberek, akik ha több sört és spagettit fogyasztanak, akkor pocakjuk lesz, pont mint másnak. De ezen a ponton ezeknek a játékosoknak csak az elenyésző hányada képes kezelni a saját értékét. Így kialakul egy körbe frusztrálás.
A klub frusztrált, hogy pocakos a 35 milliárd forintos játékszere, a játékos frusztrált, mert minden pillanatát figyelik, és minden rossz lépésnél vagy kivillanó pocaknál megjegyzik, hogy “ez nem ér 100 milliót”, és mi szurkolók is rohadt frusztráltak vagyunk, hiszen a kedvenc klubunk és annak játékosa is az.
Persze vannak emberek, akik tudják ezt kezelni - de Messi és Ronaldo nem az árcédulájuktól lett Messi és Ronaldo. A rájuk nehezedő nyomás, azaz a saját márka értékük, még ennél is magasabb, de ők - kiemelkedve a többiek közül - tudják ezt kezelni. Ez nem indok arra, hogy a dagi Hazardtól, az épp összeomló Bale-től, vagy éppen a Unitedben semmit nem mutató Pogbától is elvárjuk ezt. Ezeket az arcokat felszabadultan akarjuk látni a pályán, nem azon görcsölve, hogy minden mozdulatok 100 milliós legyen.

2. Zsaroló játékosok

Maradva a dagi Higuainnál: az argentin csatárnak volt két jó szezonja Torinóban, ahol azonban a Ronaldo őrület miatt kölcsönadták a Milannak, aztán a Chelseanek. Most eladhatatlan. Egy 100 milliós bólya az edzésen.
Mivel a klub menteni akarja a befektetett pénzét, mindenki tudja, hogy drágán akarják eladni, de a fizetése csökkentésébe nem fog belemenni, ezért máris leszűkült a lehetséges vásárlók köre néhány elit klubra, akik az átigazolási díjat és a fizetését is állni tudják. De picit is észnél lévő klub nem fog egy kérdéses formájú, lassan 32 éves paliért ennyit adni. Opció lehet Kína, vagy az arab világ, de érthető okokból a játékos ezt még nem akarja. 

Így most nézegetik egymást. Egy üzlethez ugyanis minden érintett rábólintása szükséges. Ha a klub nem tud jó “gazdát” találni, a játékos marad. Ha az edző nem teszi be? Akkor is marad, a nappaliban, évi 3,5 milliárd forintos fizetésért - ez mondjuk egész jó üzlet, de csak a játékosnak és menedzserének..

Lehet szidni a játékost, aki nyilván most tud játszani a klubbal, amelyik csupa rossz opció között választhat, de ez alapvetően a kialakult helyzet egyenes következménye. 

Jelenleg nagyjából ugyanezt a sztorit, de még gusztustalanabbul játssza Neymar, Icardi, Bale és Dybala.

3. Kegyetlen klubok

Mielőtt mindenki a giga klubokat kezdené sajnálni, nézzük meg a játék másik oldalát is. Ezúttal legyen Bale a példa. A walesi egészen félelmetesen jó játékos, azonban Zidane-al valamiért nem jönnek ki, ezért az edző el akarja őt adni. Az más kérdés, hogy a klub elnökének Bale az egyik kedvence, de ha az edző nem teszi be, és az edző a nagy Zidane, akkor a klubnak lépnie kell. Ekkora értékű, és ilyen fizetésű játékos ugyanis nem lehet a kispadon. 

A lényeg, hogy a klubot sokminden érdekli, de az bizonyosan nem, hogy a játékos mit akar. És akkor a zsarolós kör itt kezdődik újra. A klub azt mondja, találtunk egy vevőt, nem érdekel, hogy utálod a káposztát, meg a savanyú németeket, mész Münchenbe. A játékos erre mondhatja, hogy nem megy, de a klub azzal kezdi zsarolni, hogy ez esetben száműzi. Ez egy olyan játékosnak, aki még szeretne karriert, és nem híve az előbb vázolt, nappaliban ülős megoldánnak, maga a pokol, az értéke, és a potenciális fizetése ugyanis töredékére csökken egy játék nélküli év után.

A Bale-Real csatában most éppen a walesi játos tűnik felülkerekedni, de higgyük el, ez nem a klub jóindulatán múlik.

De a klubok kegyetlensége nem csak a legfényesebb csillagok esetében ütközik ki, sőt! Egy megunt házi kedvenc, aki egyre lassabb és sérülékenyebb, könnyen eldobható darabbá válik. Így űzte el például a Juventus a klubnál majd 20 évet lehúzó Marchisiót, hogy a juventinók szíve szakadjon meg, amint Szentpétervárra igazolva szenved a leselejtezett legenda

4. Eltűnő klublegendák

És ezzel elérkeztünk blog kolletkívánk legfájóbb témájához, az egycsapatos helyi legendák eltűnéséhez. Született már egy posztunk az egycsapatos félistenekről, amit Daniele De Rossi visszavonulása inspirált. Sajnos ebből is látszik, hogy ez egy kihalóban lévő állatfaj, a hűség ugyanis ezekben a piaci mechanizmusokban egy nagyon értéktelen árucikk.

Mikor a Real kirúgta Rault, majd Casillast, akkor még nem teljesen értettem - “hogy lehet ilyet tenni, ilyen játékosokkal?”. Sajnos azóta leesett, hogy mi, európai drukkerek, akik furcsa módon a többi, akár rivális klub legendáit is különösen tiszteljük (én pl. Javier Zanetti feltétlen híve vagyok), szóval mi már nem sokat érünk.
A foci, mint üzleti vállalkozás úgy gondolkodik, hogy én nyilván megsértődök, ha búcsúmeccs nélkül rúgják ki a kedvenc csapatom történetének legjobb játékosát, akiről életnagyságú poszterem figyelt 15 évesen a szobám falán, de ettől még a következő szezonban is veszek mezt, nézem a meccseket stb. Igazuk van, gyenge vagyok a protestáláshoz.
Az új piacok rajongóinak viszont teljesen mindegy, miben rejlik a legenda, a foci lelke és a többi. Nekik friss sztárok kellenek, hülye hajak, vicces gólörömök, táncolós insta posztok, és cserébe pörgetik az ipart. Jobban mint mi, egyszerű helyi bunkók, és ők jelentik az új felvevő piacot. (Vicces, hogy a globálisan kitágult piac logikája szerint én helyi Juve drukker vagyok, 1000 kilométerre Torinótól)

5. Túl közelről látszó játékosok

Ha már Insta...eleinte üdvözöltem a trendet, hogy egyre többet és egyre személyesebbet kapunk a csapatoktól és a játékosoktól. Hiszen ez volt minden vágyunk régen, amikor a fekete-fehér Davids képeket körömvágó ollóval vágtuk ki a Nemzeti Sportból. 

Most inkább egy kicsit távolodnék. A fent taglalt üzleti folyamatokat ismerve ugyanis kevés visszatetszőbb dolgot tudok elképzelni, mint az ázsiai vándorcirkuszos játékossimogató túrákat. Amik egyébként szakmai szempontból a lehető legrosszabb felkészülési körülményeket jelentik, napi repüléssel és idióta kötelezettségekkel. Ezeken a túrákon a klubok igyekeznek minden attrakciójukat megmutatni a táncoló medvétől, a beszélő papagájon át a feleslegessé vált, mosolygásra kényszerített sztárokig, akikkel a háttérben vérre menő zsarolósdit játszanak.

A túra végével egy-egy játékos új klubba kerül, az ázsiai kisfiúk meg már egy másik mezben fényképezgetik őt jövöre, de mindenek előtt megtudjuk, hogy a játékosnak élete álma volt új klubjába igazolni, annak ellenére, hogy tavaly utólagos bocsánatkérésre szorult, olyan minősíthetetlenül osztotta Instán új csapatát, amikor mlg eszébe sem jutott, hogy valaha oda igazoljon. 

A média mindent közelebb akar hozni, de a legendához kell távolság, kell a homály, hogy az üres részeket a rajongók képzelete és ne a kínos posztok töltsék ki.

6. Eltolódó játék-üzlet egyensúly

A poszt elején utaltam arra, hogy már sokkal több szó esik az üzletről, mint a játékról. Példa: Dybala tavalyi szezonja rossz volt. Az első pár meccsen, főleg a BL-ben mutatott emlékezetes dolgokat, aztán gyakorlatilag érdemi megmozdulás nélkül abszolválta a szezont.
Ennek fényében normális, hogy napi átlag 5-10 posztot olvasok róla? Ezekben a posztokban olvasható a megszegett szerződése, a tárgyalásai XY klubbal, a menedzsere állítólagos tartózkodási helyszíne - szóval minden, ami nem foci. Arra viszont már nem találtam forrást, hogy az új edző, Sarri, vajon miként építi be az általa favorizált 4-3-3-ba Dybalát, mi lenne, ha hamis kilences lenne, stb.
Mindig is szerettem a nyári átigazolási időszakot, a pletykákat, a híreket - gondosan vezettem is a nagyobb olasz csapatok lehetséges kezdőit (ezt a mai napig csinálom), de egyre kisebb lelkesedéssel, mert ez már túl lett tolva egy kicsit. A baj csak az, hogy egy kritikus ponton átlépve az üzleti logika már nem fejleszti, hanem sorvasztja a sportágat, ami nem kerülheti el, hogy egy termék-életciklus mátrix egyik eleme legyen, a döglött kutya státusz felé haladva.
Ne legyen igazam, nem is lesz, mert a foci mindent túlél (ugye?!), csak a tendenciák most éppen rosszak, de 20 év múlva a mai trendeket sírjuk vissza.

A foci legnagyobb légiós tizenegye

Légiós legendák

Azt hiszem, hiába vagyunk a retro foci elkötelezett hívei, lassan megszokjuk, hogy a légiósok a foci szerves részei. Nincs jobb dolog annál, mint amikor látjuk a helyi srácot benőni az első csapatba, meghalni a pályán, felemelni a kupákat stb. Ez viszont már a múltté. Sőt, már a ’90-es években is inkább kifele mentünk ebből az időszakból. Viszont voltak olyan légiósok, akik így is legendákká váltak. Az ő 11-ük következik.

Kis csapatunk éppen a Dinamo Zagreb – Fradit nézi, amikor ezek a sorok születtek. A néhány pohár bor mellett is feltűnt, hogy a Fradiban viszonylag sok légiós játszik. Azon tanakodtunk, a magyar fociban volt-e egyáltalán olyan légiós, aki legendává vált. Várjuk a kedves olvasók ötleteit, mert mi nem találtunk. Pedig a teljesség igénye nélkül a következő nevek hangzottak el: Botis, Crnmarkovic, Jezdimirovic, Penksa, Nicsenko, Vukmir, Kapic, Luque, Tulio, Sartot, Signori, Besic, Somalia, Radu Sabo. Volt köztük néhány kifejezetten jó, de egyik sem lett igazi klubikon. Luque például hiába volt nagy sztár Miskolcon, nem egész három szezont nyomott le. Nicsenko hasonló volt a Fradiban, ugyanúgy mint Penksa. Dragan Vukmir az MTK-ban töltött hét évvel kiemelkedik.

A mi csapatunk összeállításakor így az irányadó az lett, hogy 1) legalább hét évet lehúzott egy külföldi klubjában, 2) ahol legenda lett. Emellett harmadikként figyeltünk arra, hogy ne csak dél-amerikaiakkal töltsük fel a keretet.

Peter Schmeichel

A dán óriás csapataink egyik állandó tagja. Nemcsak zseniális játékos volt, de még a fia is emlékezetest alkotott a Leicesterrel. Nincsen a korosztályunk foci rajongói közt olyan, akinek ne égett volna be a tigrisbukfence azon a bizonyos barcelonai éjszakán ’99-ben. 8 év alatt az MU-ban akkora ikonná vált, hogy már kevesen emlékeznek, de a BL-győzelem után el is ment a Sportingba, a MU meg egy hosszas kapuskeresgélés végén jutott a Juvéban kevésbé nagyot alkotó Van Der Sarig (aki egyébként 6 évet le is húzott a vörös ördögöknél).

peter-schmeichel_nz7qimv070.jpg

John Arne Riise

Bár már korábban is megemlékeztünk róla, de Riise az egyik legmenőbb dolgot érte el liverpooli időszakában. DJ Ötzi hatalmas slágerét a nevére alakították néhány hatalmas bombája emlékére („John Arne Riise, uh ah, I wanna know-ow-ow, how you scored that goal”). Bár a híres ötkupás liverpooli évnek csak a második felére ért a vörösökhöz, azért mindent megnyert, amit a Liverpoollal meglehetett (vagyis nyilván PL-t nem). A 2001-02-es szezont meg egyébként egy Bayern elleni Európai Szuperkupa győzelemmel indította, és az első gól az övé volt a 3-2-re megnyert meccsen.

Javier Zanetti

Semmiképpen sem akarjuk túlértékelni magunkat, de amikor három Juventus-szurkoló elsőként egy Inter-játékost említ, mint légiós legenda, az azért valamit jelent. Zanetti tényleg mindent megtestesít, amiért szeretjük a focit. Zseniális játékos, szerény ember, örökké hűséges a klubjához, és közben boldogan él fiatalkori szerelmével. Az Interrel pedig tényleg mindent behúzott. Ki tudja, még mire lett volna képes, ha nem hagyja abba a focit fájdalmasan korán, 41 évesen.

Roberto Ayala

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a 2000-es évek elejének Valenciáját mindenki szerette. Aimar, Canizares, Kily Gonzalez, Mendieta, Baraja mind-mind ennek a nagy csapatnak voltak tagjai. Örök szomorúság, hogy nem tudtak BL-t nyerni (mondjuk, azt is sajnáltuk volna, ha a 2000-es Real veszít). Ennek a csapatnak lett tagja 2000-ben Ayala, és jó hosszan volt meghatározó a közben még egy BL-döntőt elbukó, de két bajnoki címet nyerő Valenciának.

Roberto Carlos

Ha végigkövetjük a brazil ikonok európai karrierjét, meglepő módon azt látjuk, hogy döntően viszonylag rövid ideig csillogtak az öreg kontinensen. Rivaldo 6-7 év, Ronaldinho mondjuk 8-9 (az utolsó Milan szezon biztos nem számít), de a sort lehetne folytatni. Ez alól nyilván kivétel az igazi Ronaldo, és persze Roberto Carlos. RC csak a Realban lehúzott 11 évet kb. visszaesés nélkül. Így 370 meccsen szerepelt. Az utána következő Fener, Corinthians, Anzsi, Delhi sor azért kevésbé szép, de hát valamiből élni is kell.

Pavel Nedved

Nem maradhat le egy ilyen listáról az aranylabdás cseh zseni sem. Hogy mennyire összeforrt a neve a Juvéval azt jól jelzi, hogy a mai napig lehet látni zászlókat az arcképével a Juve ultráknál. Visszavonulása óta pedig tagja az igazgatótanácsnak, szóval eléggé számítanak rá Torinóban. Ő is azok közé tartozik, akik a B-be is a klubbal tartottak, ami egy légióstól különösen dicséretes. Így a két scudetto mellé még egy másodosztályú bajnoki cím is került. A 2003-as BL-döntőről viszont lecsúszott egy teljesen felesleges szabálytalanság miatt, ami jó eséllyel a Juve győzelmébe került. De Pavelnek még ezt is meg lehetett bocsátani, többek közt azért is, mert nem kis szerepe volt a döntőbe jutásban.

Zinedine Zidane

Minden csapatba kell egy kakukktojás. A Real Madrid fotball történeti kezdeményezésének, vagyis egy all star gárda kialakításának egyetlen hátulütője, hogy igazán hosszan végül egyik sztár sem volt a klubnál. Zidane viszont edzőként visszatért, és első körben két és fél szezont húzott rá a játékos időszakra. Ebben a két és fél évben pedig összekapart 3 BL-címet. Játékosként meg legyen elég annyi, hogy mondjuk Pelé azt mondta, ő a mester, Platini pedig azt, hogy ő a király a foci alapjaiban, a labda kezelésben és a passzolásban.

Jari Litmanen

Litmanen kicsit mindig a be nem teljesített ígéret marad. Hogy miért? Nyilván nem kell magyarázkodni amiatt, hogy csak egyszer nyert BL-t a legendás Ajax-szal. Utána viszont jött egy kissé megmagyarázhatatlan időszak, amit persze főként a sérülései befolyásoltak, rászolgálva az Üvegember becenévre. Az első ajaxos időszak után hiába jött egy Barca, majd a Pool, egyiknél sem lett igazán meghatározó. Aztán pedig egy magáért beszélő sor az Ajaxba visszaigazolással indulva: Lahti, Rostock, Malmö, Fulham, Lahti, HJK. Az utolsó 12 évében kb. 150 tétmeccs magáért beszél. Kicsit érthetetlen is, hogy miért játszott 40 éves koráig. Nekünk persze ettől még az a Litmanen maradt meg, aki gólt lőtt a '96-os BL döntőben. Meg kicsit az is, aki ott volt a finnek elleni legendás '97-es magyar X-nél (a finn gól után látni).

David Trezeguet

Ha már sérülések miatt furcsa ívet vett légiós karrierek, akkor nem szabad kihagyni Trezeguet sem. Különösen azért, mert ő is követte a B-be a Juvét légiósként, annak ellenére is, hogy nagyon sokáig pletykáltak a távozásáról a 2006-os kizárás idején. Elfogultságnak tűnhet, de talán a legnagyobb támadó kettős volt a Del Piero - Trezeguet.  Az utolsó időszakában sajnos már keveset játszott Torinóban, és jöttek a furcsa igazolások sorrendben: Hercules, Baniyas, River Plate, Newell's, Pune City.

Thierry Henry

Trezeguet csatártársa a válogatottban és a Monacóban szintén a Juventus-ban próbálkozott először külföldön, de neki ez inkább kudarc volt. Szerencsénkre azonban nem a szokásos magyar vonalat követte (Primavera, Frosinone, Foggia, Campobasso, Budafok), hanem gyorsan az Arsenalba igazolt. Ott már elég jól megtalálta a helyét, és tagja lett a Nagy Arsenalnak. Elég nagy meglepetés volt, hogy később a Barcelonába igazolt, de végül bejött. Legalább is a katalánokkal sikerült nyernie egy BL-t, ami talán a legfőbb cél lehetett a távozásakor.

Gabriel Omar Batistuta

Ki más zárhatná a sort, mint Batigol. Nem tudom, van-e még egy olyan játékos, akit két, egyébként rivális klub is a saját legendájaként tart számon. Joggal. A Fiorentinába érkezett Argentinából, és 9 évig próbálkozott azzal, hogy összejöjjön a klubbal a bajnoki cím. De hiába, nem sikerült. Pedig a klub tényleg mindent megtett azért, hogy megtartsa őt, és bajnok lehesse. 2000-ben végül Rómába igazolt, ahol rögtön főszerepet kapott a máig utolsó ASR scudettoban. Többek közt azzal, hogy gólt lőtt a Fiorentina elleni győztes meccsen (a gólöröme, ahogy illik, elmaradt). Ahogy írták, Batistuta összetörte a Fiorentina szívét, és a sajátját is.

Ha tetszett a poszt, olvass még 50 focisztorit! Az 50 focisztori 30-asoknak c. könyvünkből 1 hónap elfogyott 1100 példány, de már kapható a második, javított kiadás: itt te is meg tudod venni!

screenshot_1.png